Beszámoló a Zemplén-túráról
(2006. Április 28. - Május 1. és 2008. május 31.)

 

A Pilis-Hargita túra 20-23. napja: Monok - Füzér (74 km)

A pénteki 20. Pilis-Hargita nap Monokon Kossuth Lajos szülőházával kezdődött, innen aszfalton séta Golopra, onnan Tállyára. Tállyán megtaláltuk Európa mértani középpontját (!). No, ezen is áthalad a Pilis és a Hargita közötti út. Közben Szerencsen az Erdőbénye irányába sunnyogó Bocit Dénes levadássza. "Várjál, ott van Boci..." - teszi le a telefont miközben mi épp Tállyán ebédelünk a "várban". Boci így ahelyett, hogy keletről támadná magányosan Simát, a reggeli indulásról lecsúszó Dénessel délről kezd üldözni minket. Mire mi elhagyjuk a falut, ők is Tállyára érnek, kimenetelnek egy hegyre, a tetején veszik észre, hogy ez biz a Hargita helyett a Pilis iránya! Közben mi sem sokkal jobban teljesítettünk odafenn, a Kőbnányán túl a Zemplén első kilométerein nehézkesen tudtuk követni a piros jelzést, végül feljutottunk a Galambos (495m) oldalába, itt értek utol Dénesék zászlórúd-keresés közben.

A Galambos túloldalán a kereszteződésben Hideg-kút közelében a 400. kilométert ünnepeltük. Persze Hidegkutit is felemlegetve: "Harmincöt méterre vagyunk a kaputól, lődd rá Nándi, hiszen olyan bombáid vannak, Nándi nem lő, Kocsisnak íveli, KOCSIS FEJEL, GÓÓÓL!!!" Hatalmas léptű újoncunkat, Tibit és a Pilis-Hargita második erdélyi résztvevőjét, a szintvonalak, völgyek, hegyek szakértőjét, Simát köszöntöttük. A zöld jelzésen sikeredett észak felé fordulni, a Szegénylegény hát fenyvesében a frissen érkezett Boci vágtatása hajtotta a népet. Idő előtt megindultunk a Hideg-patak völgye felé, attól tartva, hogy a zöld út elvisz nyugatra Abaújszántónak. Amolyan Legó féle áttöréssel elértük a Hársas-kutat, melyre a Szegénylegény-kút nevét írták. Bőséges uzsonna után észak felé tartva kerültük az előttünk levő szakadékszerű meredekséget, a Keresztesi völgyön vaddisznókat megriasztva, majd kerítést mászva csak-csak lekacskaringóztunk a Hideg-völgybe. Innen negyedóra alatt ki is értünk az Aranyos-völgybe, Sima közelébe. Épp sötétedett, az Aranyos-völgyi erdészháznál, ott ahol a Hideg-patak az Aranyos-patakba ömlik várt ránk két autóval a szállásadó és a segédje. Arra készültek, hogy elhurcolnak, de nem Sima felé...

Az országos ralibajnokság szervezői ugyanis a napokban a fejükhöz kaptak, és minden előzetes nélkül kiszórtak egy szakaszt a simai völgybe. Ezzel minket is ki kellett rakni a völgyből, s innen 25 km-re délre, Szerencsen szállásoltak el bocsánatkérések közepette. Az új szállásunkon is volt viszont tábortűz hála Bocinak, ki nem vett részt a sörlázadásban, és volt két nagyszerű nógrádi palóc cimbora kikkel közösen, hatalmasat gitároztunk, énekeltünk. Ám mindez csak azután jöhetett, hogy nagy nehezen levertem a zebegényi fagyilázadásnál (Börzsöny) sokkal súlyosabb szerencsi sörlázadást. E lázadás két szítója a legbelsőbb körökből került ki, Dezső és Kocsis Beke, miután pénteken későn érkeztek Szerencsre. Kicsit csodálkoztam is, milyen nyugodtan fogadták, hogy nem kell éjszaka hegyet mászniuk, csak meg kell várjanak Szerencsen, hisz visszatoloncoltak. Két ilyen hegyszerető ember? No aztán az érkezésünkkor Dezső rákezdte a telefonban. "Tesókám! Ti gyertek ide! Gyertek a kocsmába!" Sok reményt nála nem láttam, annál döbbenetesebb volt, mikor a Dalnok is ezzel vette fel a telefont az állomás kocsmájában: "Mi itt vagyunk! Ti hol vagytok!?" "Gergő, gyertek a szállásra!" "Mi itt vagyunk, ti hol vagytok!?" - és így tovább.

Egyszerű lázadásnak tűnt, egy háromfős egységet küldtem a bujtogatók hazahozatalára, s némi sör vételére a szalonnasütéshez. Talán meggondolatlanul. Telt-múlt az idő, egymás után hívtuk a felmentőket, senki sem elérhető. Fél óra, óra, hívom Gergőt. Odaértek a többiek? Mámoros hanglejtés, nem, ő nem lát senkit. Felsorolja Karcsit, Legót, Simát, de nem látja őket, nem látja - a sok sörtől! "Ha 15 perc alatt nem értek ide a 15 sörrel, akkor onnantól kezdve percenként egy kilométert fogtok veszíteni az eddigiekből." - ezzel leteszem. Valaki bejelenti, hogy ezzel a számítással a társaság java a kilométereket tekintve átmegy mínuszba, és a Pilishez képest a Sziklás-hegységig fog visszaesni. 10-kor sehol senki, a maradék erőkkel elindulunk a kocsma felé, hogy legalább egy pár ember elragadásával megbontsuk a bandát. A következő pillanatban a sörösök halálos csöndben feltűnnek a tűz körül varázslatos vigyorgással. Remek buli kezdődik.

Aznap este az Erdély 2003 tán még a nézsainál (Cserhát) is jobban szólt. (Az Épitsünk hidat továbbra is Bánkúton volt a legszebb.) A nógrádi srácokat a Pilis-Hargita szelleme küldte közénk. Az egyik palóc felkiáltás - ha jól emlékszem Öcsi ezzel hívta oda a barátját - a tűz mellett hajszálpontosan olyan volt, mint Székelyföldön, az "e" szócska által. Ságújfaluból érkezett barátaink szerint is van több hasonlóság palócok és székelyek közt, ezt a két székely és a két palóc meg is vitatta. (Erről már a Cserhát után is írtam.) Végül eljött az ideje, s először hangzott el a túrán a Pilis-Hargita dala.

Jó székely testvérek
Eljöttünk hozzátok
Hunor fiaihoz
A büszke kősziklákhoz

A nemzet szétszakítva
Pusztul napról napra
Szürke veszedelem
A halálát akarja

Halálát akarja
Soha meg nem kapja
Mert mindig ragyogni fog
A fehér fénynek magva

Nézz hát fel az égre most
A fénylő csillagokra
Győztes égi erőt küld reád
A Hadak Útja

Itt az időnk testvér
Egyesülünk újból
Megfogjuk egymás kezét
S kijutunk a bajból

Éjfél körül elvonultunk aludni nem feledve, hogy nincs minden rendben, hiszen a péntek reggeli indulási ponttól, Monoktól is délebbre tanyáztunk, és biz a hírek szerint szombaton korán reggel - nem lehetett tudni hánykor - a verseny miatt lezárják az Aranyos-völgy kapuját, máshol pedig nincs bejárat oda, ahol a zászló péntek este abbahagyta a Hargita felé.

A szállásadó kora reggel beállított két autóval, de ezekbe csak hét embert tudott beültetni. Az utolsó pillanatban a beke kezébe nyomtam a zászlót: "Ha mi már nem érnénk be, irány Boldogkőváralja!" Így is lett, őket még beengedték, minket már nem. Az utolsó magyarázatok a nálam levő térkép alapján telefonon Bocinak és Simának, aztán csend, nincs tovább térerő. Kívül rekedve a Hernád-völgyében Boldogkőváraljára siettünk. Eközben a zászlósoknak 10 kilométerük volt szaggatott utakon, jelzés nélkül, ismeretlen terepen, hatszázas hegyek gyűrűjében, sűrű erdőben. Reggel 8-kor indultak, délre újra Simán voltak. A hétfős társulat tehát kétszer mászta meg a Nagy-Korsóst, s kétszer járta meg Simát, de becsülettel küzdött tovább...

A maradék és a túravezető ezalatt a Nagy-Korsóson túl a Tekeres-völgyben jött-ment, és szurkolt a hegyekben bujdosóknak. Elmentünk a Sás-völgyig, ahol hőseinknek a Morgó-kút patakja mentén kellett volna leereszkedniük, e ponton végül Tomit és Tibit felküldtük a Morgó-kúthoz.

Sehun sámli, ülünk a Sombereki vadászháznál, hatalmas csend, csak a Tekeres-patak duruzsol, a Tekeres túloldalán szemben velünk a 738-as Magoska szemlélődik, Karcsi és Dávid tüzet rak. "No ti aztán jól megjártátok." - somolyog fentről a Magoska, ő egész biztosan látja, mi folyik odafenn az innenső oldalon. Én nem látom, de valószinűleg egy halom ember össze-vissza forgolódik ott fenn egy "Pilis-Hargita túra" feliratú zászlóval. Dél elmúlt, aztán már egy óra, Tomiékról sincs hír, kapcsolat továbbra is semmi. Most már kilenc emberről nem tudunk semmit.

Most lenne jó a telepátia, ezt már a Tekeres-patak közepén egy sziklán ülve gondolom, két oldalamon zubog lefelé a bővizű patak. Kisvártatva fentről egy alak integet. Nem a mieink jöttek, csak egy német madarász. Beszélgetünk angolul, mutatom neki, merre láttam két hollót, ó azt már látta, aztán tovább megy. Visszaballagok a völgyben a Karcsival közösen készített jelzésünkig. Ha netán váratlanul kelet felől jönnének a Tekeres-völgyben egy farakás várja őket, tetején gólyahír sárgállik, előtte hatalmas "BOCI" felirat, mögötte jókora nyíl a tisztásunk felé.

Egy óra is elmúlt, én felfelé indulok Tomiékat lehívni, Dávidék visszamennek Boldogkőre. A Magoska közben már ránk legyint, hiszen azt látja odafenn, hogy a zászló hordozói végképp elkalimpáltak a Morgó-kúttól, és halálos iramban mennek nyugat felé úttalan utakon csörtetve, továbbra is a gerinceken. De most legalább nem Simára visszafelé, hanem Boldogkőújfalu irányába.

Tomiék hamar megkerültek, Dávidékat utolértük, s visszafelé Bíró Tomi történeteiből kiderült, hogy a Pilis-Hargita legkevésbé ismert erdélyi hegységeiben járt kelt a közelmúltban! Ledöbbentem, mikor az általam számtalanszor átrágott hegységekről, csúcsokról, hágókról beszélt: Viski-kő, Gutin, Cigány-kő, Gutin-hágó... Már javában terveztük az indulást Boldogkőről, mikor Boci 2 óra tájékán telefonált Boldogkőújfaluból. A Pilis-Hargita túra ezzel a Cserhát vége után története második nehéz szakaszát is túlélte! Fiaink fél háromkor diadalmasan bevonultak a boldogkőváraljai büfébe, természetesen legénykedve hetvenkedve, hatalmas sztorikkal. Éppen a hét legnagyobb zsivány volt oda: Dezső, Legó, Boci, Kocsis Gergő, Rajmund, Sima, Dénes.

A Tóth Árpád Gimnázium rettegett F osztályának negyedik Pilis-Hargita tagja, Polgár Dávid önmagához híven hozott egy átlagos eltűnést Boldogkő várában. Mivel a zászló abban a pillanatban újoncunk kezében volt, a várban nézelődve fél óra elteltével komótosan hozzákezdtem a "Békásmegyer állapot" kihirdetéséhez. Érdemes megfigyelni az egymástól függetlenül utolért Boci és Kocsis Gergő fényképen megörökített reakcióját arra, hogy mehetünk vissza Békásmegyerre, elölről kell kezdeni az egészet. Széttárt kéz, felhúzott vállak, hatalmas mosoly: "Tőlem...!"

A Pilis-Hargita magyar apájának Tisza-túrákat idéző eltűnése (1. példa: "Dávid hol van?" "Tévedésből Tiszabecsre ment Tivadar helyett." "És most mit csinál?" "Este 8-kor elkezdte egyedül leevezni a 40 km-t." 2. példa: "Dávid hova tűnt?" "Leszállt a buszról." "És mihez kezd itt Ukrajnában?" "Azt mondta, gyalog jön tovább." "És mennyi van még Bustyaházáig?" "Húsz-harminc kilométer.") hirtelen elcsendesedett, a vár alján ugyanis feltűnt a SzentRobi csapata ("Hege, hetedmagammal megjöttem!" "Ó fiam, ha mindenhonnan ennyien jöttek volna, most a Maklári-síkon várnánk a törököt!") Tomi, Robi és a várva várt öt leány: Kati, Dóri, a két Ági, Eszter. Csatlakozásuk jókora pezsdülést okozott a népben. Sajna addigi egyetlen zempléni leányunk, Soós Kati a lába miatt előző nap hazament, ám a Soós tengely dicséretesen kitartott, és Karcsinak köszönhetően az elsőtől az utolsó kilométerig végigjárta Zemplén-túrát. Karcsi hangsúlyozta is, hogy a Soós család történetében először sikerült egy Pilis-Hargita hegyet egészében meghódítani.

Robinak egyébként még egy köszönettel tartozom a Daloskönyv megalkotásáért! A Pilis- Hargita nótáinak gyűjteménye a 420. kilométernél jelent meg a vándorúton, és ettől kezdve használatban is volt.

Dávid eltűnése letelt, és kezdhettük is az Arka-patak mentén vezető varázslatos utat, legalább 15-ször keltünk át rajta, tekervényeit követve, míg végül ránk sötétedett, s Mogyoróska fölött az utat is elnyelte az éjszaka. Kapott is mindenki egy számot, hogy legalább egymást ne veszítsük, ám a 18-ast ekkor már csak tiszteletből adtuk oda Rajmundnak. A másodjára visszatérő cserháti újoncunk ugyanis már rég elszelelt. Azt mondta éhes, elmondtam, mit üzenek a szállásadónak, hátára legyintettem, mire ő gazellaként eliramodott. Azt hittem, a szemtelenül fiatal nyíregyházi belső védőnek egyenes útja lesz, a Mogyoróska feletti dombok furfangos kanyarjait, leágazásait látva azonban aggódni kezdtem-kezdtünk szélvészgyors emberünkért. Töksötétben. Ekkor még nem ismertük Rajmundot.

Kitűnő leágazás szakértőnket, Bocit mozgósítva bőszen nyomoztunk a fekete éjben, mire végre megleltük az utolsó egyenest. Boci egyébként a négy nap során egészen magas szinten űzte az eltévedés elhárító felderítő munkát, és szívvel lélekkel végezte a kulcsfontosságú esti tűzrakásokat. Ráadásul ez utóbbinak köszönhetően a péntek esti sörlázadás kritikus pillanataiban biztosította a semleges hátországot. De a sörlázadás helyett nézzük Rajmundot. Az utolsó méterek persze valami mocsárba torkolltak, alig bírtunk becuppogni Mogyoróskára. Az első ház lakója kérdésünkre kijelentette, hogy nem nála fogunk aludni, sőt mosolyogva hozzátette, hogy neki egyetlen ágya van, és kikéri magának, abban ő alszik. Majd elindított a falu belsejébe, de megkért, hogy csendben közlekedjünk, mert a közelben egy kisborjú alszik. A következő pillanatban a koromfekete semmiből az orrunk hegyénél termett Rajmund, kezében sört hozott, és vigyorgott. "Megtaláltam az atlétás csajokat, és már meg is vacsoráztam." A debreceni egyetemista atléták ugyanis Kerényi Szabi vezérletével épp ekkor túráztak a Zemplénben, Mogyoróskán megszállva, köztük a nővéremmel. A DEAC-os leányok meglebegtetése a pénteki 400. kilométernél egyébként nem kis motivációt csempészett a menetbe. A halálra sajnált Rajmundnak tehát érkezésünk pillanatában legnagyobb gondja a sörivás volt. Első felvonás vége.

Második felvonás. Hangulatos tüzes vacsora (tüzet ismét Boci teremtett), éjfél körüli lefekvés, átlagos reggeli csatározások, napfényes nevetgélős reggeli, pár perccel 9 után indulás. Gyönyörű időben nagy lendülettel a regéci vár hegyére, újabb találkozás nővéremékkel a vár alatti pihenőhelyen, pár perces beszélgetés. Fenn lenyűgöző vár, és kilátás, (számomra első helyen áll Regéc a Pilis-Hargita várak közt! Ezek eddig: Szanda-vár, Hollókői vár, Siroki vár, Szarvaskő, Egri vár, Odor-vár, Boldogkővár, Regéc), két túravezető találkozik, a legendás Marusak Tomi pedig egyetlen pillanatra csatlakozik, kinyúlás a legfelső sziklán, majd lenn jön Rajmund. "Figyelj már, a pihenőnél hagytam a szemüvegem, előre szaladok." Úgy legyen.

A tegnapinál sokkal-sokkal izmosabb eltűnést alkot mosolygós barátunk. A két székellyel rövid ideig keresgéljük majd a többiek után indulunk, már biztos előttünk jár a fiú. Regéc felett fényárban ballagunk hárman. A hátralevő 17 km-en már hiába várjuk Rajmundot elölről vagy hátulról, a túrának viszont haladnia kell - a Zemplén tán leggyönyörűbb szakaszán. Térképe nincs, telefonja lemerülve, kíváncsi vagyok, mit művelhet. A közvélemény bizakodó a tegnapiakból kiindulva. Én azt tippelem valami kocsmában segítséget kért. Este 5-kor az Amádé vár romjánál épp a délutáni élményektől bazsalygok, bizsergek egy sziklán állva a Gönci patak völgyének panorámája felett, mikor zizeg a telefon.

Hív Rajmund! "Itt vagyok Telkibányán. Már van söröm. Hol vagytok?" Háttérben női kacarászás. Lezúdult Regécre, ott elkerült minket, majd ész nélkül elindult észak felé az egyik úton. Nem kérdezett senkit. Felmászott Pengő-kőre, onnan egy 700-as csúcsra, ott szétnézett, bemérte nagyjából, melyik láncot kell kikerülnie, lemászott, kikerülte, s két órát ránk verve beért Telkibányára. Életében nem járt e környéken.

Ahogy ezt Kati (zempléni újoncunk) is megállapította, a Zemplénben különösen sűrűn sorakoznak a helyszínek. Egyik pillanatban még itt pislogtunk, aztán jártunk egyet, nem túl hosszan, nem megerőltetően, s máris újabb mesebeli helyen voltunk. Ennél is sűrűbben keresztezték az utunkat a bővízű patakok. Szinte alig győzte őket számba venni, megnevezni, fényképezni az ember. A Zemplén sajátos hangulatát az is megalapozza, hogy egymás mellett szorosan elég sok 6-700 méteres csúcs alkotja. Zajlottak hát az események a végig 17-18 fős Pilis-Hargita fészekalj körül.

Így volt ez vasárnap is a Pilis-Hargita 22. napján, mikor Regécen Rajmund eltűnését elkönyvelve, a Csobogó presszót gondosan elkerülve (Legó halk hőbörgésével) elindultunk a piros jelzésen Telkibánya felé. Az 500-as Kovács-domb erdeiben a tavaszi zöld áradata a tavalyi Börzsöny túrát idézte. Bociék az élen addig emlegették Cortezt, hogy el is tértünk a jelzésről. Visszatérve gyorsan felkapaszkodtunk egy 700-as nyeregre, s leheveredtünk ebédelni.

Cserekereskedelem, hagymák, retkek, uborkák, repkednek a levegőben, bor forog, történetek, nóták szállnak, a P-Mobil féle Honfoglalásról az Őshazát elszavaljuk, énekeljük elejétől a végéig. Bíró Tomi gázmelegítővel érkezett, megszületik a Pilis-Hargita első levese, és óriási sikert arat, Ugyanígy másnap délben Tomi kávéja.

A Zempléni újonc legnagyobb hőstette mégis a telkibányai tojásbeszerzés volt. A Pilis- Hargita első 10 napján hagyománnyá vált, ám a Bükktől kezdve elmaradt a rántotta, mert szállásadóink rendre azt állították, nincs baromfi a környéken, aztán már nem is próbálkoztam. A Zemplén előtt valaki még egyszer leforrázott, ne képzeljem, hogy ott tyúkot tartanak! Vasárnap este a telkibányai kocsma előtt, néhány perccel a faluba érkezésünk után - miközben épp a kocsmából nógatnám tovább embereimet - jellegzetes mosolyával jön Tomi, s nyújtja felém az imént az egyik bácsitól vett 40 tojást.

A nyereg után különösebb mászásunk már nem akadt, tovább tartott a többi hegység szívében is megcsodált ősbükkös, s következett a Fehér-kút, a forrással és a vizet adó szoborral. Pár perc múlva már a Sólyom-kő alatt érdeklődtünk Rajmund után, hiába, majd megérkeztünk a sziklához.

Rengeteg bicikli, falmászók, míg a többiek kicsodálkozták magukat, felcaplattunk körben a szikla tetejére, aztán visszarohantam Gergő gitárjáért. Szemben ott a Gergely-hegy, ez bizony gyönyörű. Már kezdem is az Attila hazatérését. Fenn a Sólyom-kő tetején.

"Szállj csak sólyom messze szállj
Hét határig meg se állj
Mutasd meg az utunkat az égen

Zúgó szárnyú nagy madár
Jelöld ki hol a határ
Merre jártak ősapáink régen..."

Következik egy U2 szám, mit egy hang valahonnan kedvesen üdvözöl. Na végre, mondom magamban, ezt is megéltem, valaki felismeri, és pártolja a U2-t. Sőt a refrénnél odajön, s velem énekli. A másik sziklán Dezső őrült kopogásba kezd. Hahotázva nézzük, ahogy összekuporodva kalapál valamit a szikla tetején. Épp a Scorpions wind of changgel bajlódok, mikor a szikla végénél a mélység fölött megjelenik egy lány. Az egyik sziklamászó felért. "Szia! Mindenki kérhet egy számot!" - hallszik a kedves fogadtatás jobbról. Ő bizony U2-t szeretne, de akár Tankcsapdát is játszhatunk. No ebbe már én is csak beleszólok: "Ha akarod Lukács Lacit is idehozzuk Neked, Debreceniek vagyunk." Csak ilyen hétköznapi módon.

Ám a lány kérésére beindul a U2 téma, nagy nehezen befejezzük a Scorpionst, több felől is helyeslés érkezik, U2!, U2!, Hege tudsz U2-t?, erre aztán felkiáltok: "Hat hegység óta fogom magam vissza amiatt, hogy azt hiszem, senki sem szereti a U2-t!" A lány felnevet. Játszom neki a one-t, jellemző a Zemplén túrára, fel sem fogom, mi közben zajlik, pedig alighanem a szembelevő Gergely-hegy is látja. Azért a végén legalább kimondom, ilyet maga a szerző sem élhetett - egy éppen akkor egy szikla tetejére felérő sziklamászó lánynak játszani és énekelni el a dalt 6-700 méter magasan. Néhány szó, a lány leereszkedik, mi tovább a Hargita felé. Bár már csendül-bondul az agyam, s Legóval beszélgetek, továbbra is mintha egy álomban közlekednék. Előbb egy tisztáson, aztán egy fenyvesen lépkedünk át - minden oly pici ideig tart, ahogy azt Katival beszéltük - majd egy gerincen haladunk végig. Szintén jellemző, e néhány percre összpontosul egy rakás jól sikerült kép: Karcsiról, Katiról, Bociról, Tomiról és Tibiről. Ez a gerinc az újabb óriás-bükkössel a délutáni fényekben számomra a Zemplén-túra legszebb része, mennybéli hely.

Az Amadé vár következett, kitekintés észak felé, majd leereszkedés a Kicsi-patak völgyébe. Sima kikapcsolta a talpából az éles fájdalmat, Legó kérésemre a patakot fényképezte. Egy két fordító után (ezen pontokon az út leágazott, s egy ott hagyott ember forgatta a hosszúra nyúlt menet tagjait a jó irányba) elértük a Pálos kolostorromot. Karcsi fenyőágat vitt az oltárhoz, hol mindketten imádkoztunk. A hely csodás ereje a Csíksomlyón a Somlyó-hegyen levőhöz hasonlatos.

Telkibánya előtt még egy komoly átkelés jött a Gönci-patakon, itt a lányok egy nagyon finom füvet kóstoltattak velem. Az utolsó dombon átkelve beértünk a faluba fél 8 körül, nagy nehezen átküzdöttük magunkat a kocsmán, majd besétáltunk az ifjúsági táborba.

A falu utcáin lépkedve balról az újhold üdvözölt minket.

Este Boci és Gergő kemény harc után vizes fából csiholt tüzet, 11 után dalnokunkkal az István a király részeit gyakoroltuk. A túravezető az éj leple alatt vett a gondnoktól egy kristályt, aztán a sötétben beleesett a patakba.

Hétfőn sikerrel vettük a 9-es indulást, az országúton kijöttünk a faluból kelet felé, majd a Rákóczi úton Hollókő felé indultunk. A Medve-hegyen a 456. kilométernél üdvözöltük Katit és a két Tamást, a túravezető pedig ügyesen kifelejtette a hatodik zempléni újoncot, Dávidot, ki a két túraértekezlet között jött és ment is. A hetedik hegységhez, a Szalánczi-hegységhez küldtünk erőt a Pilis-Hargita fohászával.

Váratlanul hamar beértünk Hollókőre, innen országúton gyalogoltunk dél-kelet felé, végül egy tisztáson hangulatos lakoma, majd irány Füzér. Kapaszkodó sárban. Az erdőből kilépve szembe hegyen ott a vár, alatta falu.

Lágy napsütés, sehol a kimerültség, sehol a vége érzet. A váron túl valahol ott a Nagy-Milic és Külső-Magyarország határa. Füzérre beérve a templom előtt a buszra várva még mindig az a ritka telített hangulat. Mindenki vigyorog, röpködnek a poénok, ahogy végig a négy nap alatt. Ez a csapat most simán tovább menne.

Hármat koppant a zászló rúdja Füzér közepén, Boci elrejtette, Sima pedig beadta a Mogyoróskán kifaragott botját a közeli boltba.

A Hosszúhajú srác - 2008. május 31.

Lábdobogás, kiáltozás, csatazaj.
 
Aztán elkiáltja magát a frissen avatott Hámori hadnagy: A HOSSZÚHAJÚ SRÁC, A HOSSZÚHAJÚ SRÁC!!!
 
Fordulok a fekhelyemen, mégsem lesz harc, álomszinten zajlanak az események.
 
A szintén pénteken hadnagyi rangra emelt Dodi hangját hallom: "Jól vagy? Minden rendben?"

Az Aranyos-patak völgyében alszik a Pilis-Hargita. Közvetlenül a patak partján, egy ici-pici réten a sűrű lombok alatt. A zajok a gyorsan kempingezők utcájából jönnek, ott lakik a harmadik új hadnagyunk is, a Hangyakirálynő. Utóbbi kettő gyorsított eljárással, már ötszörös válogatottként belépett a tisztek közé. Lett is olyan élénkség a középpályán, hogy másnap reggel a Nagy-Korsós a lábainál felvonuló zászlóhordozók láttán azonnal látta, nincs esélye. Ma át fogja adni a titkát.

Szintén nagy erősítést jelentett, hogy még előző este, kilenc óra után valamivel, egy kulcsfontosságú helyen, az Aranyos-patak és a Hideg-patak összefolyásánál összeállt a SZATMÁRNÉMETI-NAGYBÁNYA TENGELY két újoncunknak köszönhetően. Szép pillanatok voltak: Hangyóca Betti és Motoros Rita dobbantott a Szedres által meghozott zászlóval, ezzel kezdtük meg a 2006-ban kimaradt szakasz építését. Ötödik és hatodik erdélyi tagunk éppen akkor ért ide közénk, mikor igen nagy szükség van rájuk: a Hargita felé vezető úton idén az ő vidéküket, az ottani hegyeket kell meghódítanunk.

A tomboló kánikulából csak a ragyogást érzékeljük az Aranyos erdejében ahogy lassan összeszedjük magunkat. Rémálma szinte mindenkinek volt, Hami mellett engem is megpróbáltak megölni (egy ügyes csellel megmenekültem), hiába volt kedves ez a táborhely, valami nem volt rendben. Leginkább a reggel felfedezett, kb száz méterre tőlünk futó vezetékkel lehetett a gond. Ezzel együtt tökéletes hangulatban töltjük a palackokat az Erdész-forrásnál. A víz csigalassan érkezik, így bőven van idő mindenféle mókára, itt lép be először Hangyakirálynő Hangyóca Rajmund frizbije, nagy sikere van (az indulás napján vette pakolás helyett). A három friss hadnagy állandóan együtt bandázik, rettenetesen ki vannak virulva, van dolgom velük épp elég, ugyanakkor jól mozgatják a csapatot. Azért nagyon jót tesz a két zempléni veterán, Suhanó Tibi és Túlélő Zsolti jelenléte, szűrnek, egyensúlyt tartanak a középpályán. Visszatért a három Bükkaljai Vándor, Vera, Fanni és Atti (javítva a kiemelten kezelendő visszatérési muatatónkat), és hoztak magukkal még egy dunántúli újoncot, Alexet. A dunántúli történeteket hallgatva a hétvégén többször is megfordult a fejemben, többször is éreztem, hogy az onnan érkező embernek, szónak, hangulatnak is megvan a maga varázsa, s jó hogy most már ez is velünk van. S persze megvan a varázsa annak is, ahogy az innen-onnan érkezők egyesülnek a zászló alatt. (Hú ha például el tudnám mondani Motoros Rita miket mesélt a júniusra tervezett Kőhátban élő medvékről és hiúzokról!) Alexnek pedig megvan a maga karaktere, ahogyan bevallja nekünk, hogy mindegy merre megy, neki a Balatont elhagyva félórán belül honvágya van.

Máris itt van a legnagyobb fordulatszám! Kezdődik a Nagy-Korsós ostroma! Elérjük a balról befutó Szedres-árkot, és egy merész húzással nyitunk: kihagyjuk ezt a mászást, ehelyett inkább bemegyünk Simára. Pedig az árokból érkezve egyértelműbb lenne az irány. Zsolti két évvel ezelőtt is itt volt, ők e környéken mindent bejártak köszönhetően az eltévedésnek, s a Szedres felé gatyarepesztő a meredekség. Bekapaszkodunk hát inkább a Zsoltiról elnevezett 27 lelkes faluba (Bükkalján 29-en voltunk!). Milyen ritka, hogy egy faluba befelé mászni, és nem ereszkedni kell. Amúgy nagyon szépen rendezett település csinos templommal, ám kocsma nélkül. "Há nincs kocsma!" Dodi járkál körbe-körbe, fogja a fejét, nem tudja megemészteni. Innentől kezdve két estén át erről szólnak a nótáink: "Simán nincsen kocsma..."

A templom előtt északnak fordulunk, és menetelünk felfelé a legendás Pilis-Hargita hegy oldalára. Előbb tűző napsütésben, aztán hűsebb erdőben egyre csak tartjuk az irányt, bár néha bekeveredik némi nyugat. Már 400-on járhatunk, mikor az út mentén piros jelzés bukkan fel. Felcsalogat a 418-as Hímváróra, aztán eltűnik. A Hímváró (lehet, hogy a szarvasoknál ez olyan, mint nálunk az apaváró a szülészeten) egy sziklákkal borított tisztás szép kilátással. Igen, igen, ide Bociékkal is eljutottunk, állítja Zsolti és Rajmund. Tovább viszont semmi. Épp bejelenteném a semmit és a visszavonulást, amikor Rajmund szép átöréssel hálálja meg a hadnagyi címet. A rét északi végén levő dzsuvát balról kerülve a vaddisznócsapás nagyjából 50 méter után egy réges-régi útra ereszkedik le, no ezen lehet folytatni a Korsós kutatását. Folytatjuk is észak felé haladva. Pár perc múlva észak-nyugatnak fordul a sok kővel nehezített szekérút, és inkább szintet tart a tőlünk most már jobbra meredező Nagy-Korsós oldalában.

Aztán eltűnik. Olyan nyugodtan veszik tudomásul, mintha valamennyien ezt álmodták volna az éjszaka (ez egyébiránt meglehet). Szépen kivárják, míg Zsoltival kidolgozzuk a tervet, aztán szó nélkül indulnak neki mögöttem az immár úttalan merdeknek. Persze-persze, a Nagy-Korsósnak ezt meg kellett lépnie, ha már itt vagyunk a rejtély közelében, kell, hogy legyen egy kis bozótolás. Talán ezt mormogják magukban az embereim. Ferdén próbálom az emelkedést, csökkentve a szöget, tartva az észak-nyugati északi irányt, s persze figyelve meddig, s merre engedi az erdő a mozgásainkat. Úgy sejtem 50-100 méterrel magasabban a Korsóst megkerülő, vagyis a Korsós és a szomszédos Kincses-hegy (624m) közötti nyeregbe vezető utat érünk. Felérünk egy gerincre, ezen nagyjából észak felé mozgunk kerülgetve az akadályokat, nem vészes a haladás. Végül egy tóval ellátott tisztáson lyukadunk ki, megtaláltuk a Büdös-tó-rétet! A rét mellett, jobbra nagyjából 20-30 méterre jó minőségű, ma is használt út fut észak felé, e pillanattól tiszta képlet.

A zászló boldogan mosolyogva percek alatt eléri a Korsós-Kincses nyerget. A Morgó-kút felé vezető szerpentin kezdeténél a Pilis-Hargita ünnepel, kibogoztuk a zempléni gubancot, kiegyenesedett a Tokaj-Eperjesi-hegységen átvezető (mintegy 180 kilométeres) Pilis-Hargita ösvény! Lesétálunk a szépséges szerpentinen, és Morgó-kút hűvösében delelünk, ebédelünk, alszunk, majd vííídám nyitóértekezlettel elindulunk Boldogkőváraljára a Tekeres-patak völgyén keresztül.

Tisza Antal
Lámpagyár