Beszámoló a Vihorlátról
(2007. június 30. - július 3.)
A legváratlanabb események, felejthetetlen élmények, legendássá váló szólások, mosolyok és nevetések elképesztő sűrűségben. Mint egy ritka évjáratot hozó gólyatábor. A végén alig győzöd kiemelni a jobbnál jobb gólyákat, s felkérni őket a következő tábor békái közé. "... rendkívül erős csapattal álltunk ki a nyolcadik hegységben, mind lelkileg, mind erőnlétileg. Verhetetlenek voltunk, ahogy az Aranycsapatot sem tudták négy éven át legyőzni, négy ilyen év épp elég lenne a Madarasi-Hargita eléréséhez... Persze a hegyekben már hetek óta arról csobogott az összes patak, hogy nagy társaság készülődik. Meg is mondták a Vihorlátnak, a hóbortos szeszélyes drága hölgynek, hogy nyugodtan engedje el magát. A Hargita is csak bólintott (lássuk, mit tudnak), közben a Pilis rejtekhelyeiről segítő imák érkeztek..." (Antinak a túra után íródott sorai)
Ezer próbatétel és ezer csoda néhány nap alatt. Az egyik legmélyebb és legkedvesebb élmény a vándorúton. A hegység szellemanyja tette azzá és a közöttünk áramló derű. Fontos mérföldkő is egyben, a Pilis-Hargita egy magasabb dimenzióban ténykedik a Vihorlát óta.
Gubancok és megoldások a Zempléni-síkon
Vera néninél Sárospatakon a diófa alatt, fakopáncsok és macskák között. Vera néni kényeztető gulyáslevesével a gyomrunkban a gyülekezés okozta örömben úszva minden oly szépnek és egyszerűnek tűnt, ahogy a Bodrog ballag ezen a vidéken. Varázslatos helyek közt kanyarogva, s varázslatos helyeket elárasztva, táplálva. A pataki hídfőt másnap reggel ragyogó napsütésben hagytuk el, és a kibontott zászló visszamosolygott a napra. Aztán az alsómihályi csatlakozáshoz - illetve a Zempléni-sík hiányos buszmenetrendje miatt lényegében az egyetlen létező megoldáshoz - szükséges vonat bekésik. Igen nagyot borul a terv. Mégis felszállunk, s nekiveselkedünk a mentésnek. Sátoraljaújhely után meglobogtatjuk a kétszázasokat a kalauznak, ő simán átenged a határon, még csak egy "mókusost" (félőrült újoncunk minden kétszázasra rajzol egy mókust, várva, hogy majd egyszer mókusost kap vissza a nénitől a boltban) sem fogad el, Tótújhelyen lepattanunk, s rohanunk. A szembejövő határőröknek egy diákigazolványt lengetünk,
egy perc alatt jegyet veszünk, és fenn is vagyunk az alsómihályi vonaton! Gyorsan kapott gól, gyors egyenlítés. No de hát Kedves Olvasó, ha ily módon szemléljük tovább, ebből jégkorongmeccs lesz! Nem baj, ez egy ilyen nap. (Na és a többi!)
Hiába a széles öröm Alsómihályon, lám itt is milyen szerencsésen megcsípjük a tőketerebesi vonatot - persze helyi magyar nénik segítségével, no meg a leendő közlekedésfilozófusunk, Todi is nagyon fickándozik újonc létére - a felszállás után kiderül: eltűnt SzentRobi sátra! Pilis-Hargita párocska sátor nélkül. Reszelnek az agyak, mennek a telefonok, a MÁV-hoz tartozó vonatok Zeke újoncunknak s apukájának köszönhetően mozgósítva, de ebből hirtelen nem lesz sátor. Lesz viszont Szentpéteri hadnagy huszárvágásából: leszáll Tőketerebesen, és a somogyi Nagyberényből hozott minden vagányságával húsz perc alatt (!) vesz egy új sátrat igen jó áron. Pimasz góllal egyenlítünk! 2-2. Tőketerebesen hát kényelmesen kivárjuk a buszunkat, elmélkedünk a sátorhelyzeten, a túravezető elmeséli, hogy tegnap este nem is tetszett neki az a kék sátor, eső által könnyen sebezhetőnek tűnt, jobb is te Robi, hogy lecserélted. Aztán a busz átvisz Varannóra, látjuk egy villanásra a Tapoly folyócskát, ő is a Bodrogot táplálja
három másik vízzel együtt (Laborc, Ung, Latorca), nem is táplálják, hanem belőlük születik a Bodrog. Jó sokat kanyargunk, végül leszállunk.
Ott állunk Sókúttól 5 kilométerre délre. 2006-ban Sókútig jutott a zászló. Székely kapitányunk Sókúton követte el a történelem egyik emlékezetes beszélgetését a helyi Hermanovce nénivel, aki a házával szemközti gyepen felvert Pilis-Hargita sátortáborra szeretett volna reagálni egy jó 25 perces felszólalásban. A Zemplén óta velünk levő Zsolti megállt a néni előtt, egész közel a beszélőhöz, szeretetteli széles mosolyával hallgatta, nagyokat bólintott, és valami kozmikus nyelven közbe-közbe szólt rövid szavakat. Rövid idő múlva a nénike érezvén, hogy mindjárt elalszik, visszabújt az ágyába. Pár óra múlva kinézett az ablakon, s csak a zöld gyepet látta. Néhány napig még rémlett neki társaságunk, de aztán egyre halványodott a kép. Ma már csak egy különleges faj alkotta madárseregre emlékszik, melyhez álmában le is ment, s beszélni is tudott velük.
Ez a madársereg battyog kifelé Varannó utcáin az északi végeken levő kertváros irányába. Sok-sok táskaigazítás, nehezen követhető irány, általános belassulás. Lehet az ilyet azonnal érezni, mikor nem nekünk forog az idő, a Pilis-Hargita rutin megsúgja ezt. Fél 3 táján érünk a város felső végpontjánál a Magyarkrucsóra (Krucov), illetve Csicsókára (Cicava) vezető utak elágazásához. Pilis-Hargitás, ki ideérsz! Kék táblát látsz két nyíllal, két falunévvel (Jastrabie egyenesen és Michalok jobbra). Helyes választás: egyik sem. Helyettük: még a kék tábla előtt, illetve még a Csicsóka-patak innenső oldalán jobbra induló aszfalt út vezet tovább a Hargita felé. Mi kitaláltunk egy negyedik lehetőséget, vissza a városba, s fel egy dombra, de az ott kalapáló munkások németül, angolul visszaigazítottak. Az aszfalt kék jelzéssel bír, ezen ki is jutottunk végre a városból, ám az újabb gól nagyon érett, s be is kaptuk hamar. "... nehézkesen megtaláltuk a jelzést, ez nagyjából másfél kilométer után nyomtalanul és
végleg eltűnt. Ott álltunk 10 kilométerre a Csicsvai vártól, út nélkül, a zűrök miatt már csak háromórányira az utolsó olyan busztól, mely továbbvisz Csicsvától Őrmezőre, a Vihorlát kapujába." (Anti)
A Varannó fölötti domb önmagában még hangulatos is lehetne, ha nem ő nyelné el a szükséges jelzést. Ha felkapaszkodsz rá, gyönyörűen kirajzolódik az előző, a hetedik Pilis-Hargita hegység. Végig lehet tekinteni a Szalánci egybefüggő láncát, s a számunkra nevezetes állomásait: a Lazy és a Mosnik csúcsa, Ránkfüredi-nyereg, a Makovec púpja, azon túl a Szarvas-rét, végül a Simonka 1095 méterével. A domboldalban birkák legelnek a réten, a szomszédos erdőben pedig Pilis-Hargitások ebédelnek kapott gól után. Fél négy, a tizedik válogatottságát ünneplő Dénes a homlokát ráncolja, a túravezető pedig legbelül lassan felveszi a kesztyűt. Aztán főtisztje társaságában feltör a domb tetejére (a beke ekkor még valahol a Zemplén magasságában halad a vihorláti találkozó felé), megkeresi a Csicsvai-várat, kijelöli az irányt, és visszakurjant a csapatának. "...átálltunk jelzés nélküli, erdélyi üzemmódra, és kellően felpaprikázva keresztülvágtunk mindenen, tökön-paszulyon szintvonalak, dombok, völgyek alapján
tájékozódva, közben elbúcsúztunk a teljes szépségében kitárulkozó Szalánci-hegységtől. A végén még vártunk is a buszra, igaz a várra nem maradt idő." (Anti)
A kék jelzést beszüntető Koraszt-domb (280m) után a Majerovcébe siető patak völgyén küzdjük át magunkat, vagyis keresztül vágunk a jókora dzsungellel körített vízfolyáson. Aztán a Sztráne-dombot (231m) jobbról kerüljük, újra ereszkedünk, s bejutunk a Kázmér-patak völgyébe. Ezzel révbe is érünk. A patak mellett megtaláljuk Polyák János emléktábláját. Erről a magyarról szlovák nyelven emlékeznek meg (emígy: ten svati krizdal - vistavicnahvalu - bozu - Polyák János - 1906) Majoros (Svedliska) falu határában. Besétálunk a faluba, megkerüljük a falu fölött magasodó várat, s beülünk az Ondava partjára épített buszmegállóba. (A folyócskát nem vesszük észre, én is csak most veszem észre a térképen, miközben a szobámban üldögélek.) Így lett 3-3 az állás, a hangulat közben egyre emelkedettebb, ahogy egy sokgólos meccsen szokás. A busz megindul velünk Homonnára, és a dél felől közeledő Beke is megindul válogatott seregével a Vihorlát bejárata felé...
Nem igaz. Homonnán a busz letér az útról, s beáll tankolni. Legalábbis azt gondoljuk. Áll egy helyben, s nem történik semmi. Mindezt az előtt, hogy elérnénk a buszállomást, ahol át kell szállnunk az őrmezői buszra. Őrmezőn lenne vége ennek a kacifántos napnak. Elmegy negyedóra, elmegy húsz perc, újabb kapott gólt könyvelünk el, lekéstük a csatlakozást. Aztán kiderül, ez egyszer csak megvicceltek, mert ugyanez a busz megy tovább Őrmezőre (Strazke), önmagát meg nem tudja lekésni. Megint döntetlennél kanyarodunk el a barkói vár alatt (a javító túrán majd ezt is bekapcsoljuk az útvonalba), kísértetiesen hasonlít a csicsvaihoz. Aztán már Őrmezőn várunk az erősítésre. Felszabadult csicsergés, mókázás, Robinak köszönhetően néptánc.
A Vihorlát első ajándékai
Jön a hír, a beke serege már a városkában jár, Dénesék eléjük mennek, kisebb sörlázadás indul, de hamar el is hal, végül megjelenik a várt csapat az utca végén a Nagymihály irányát jelző kék tábla alatt. A találkozást videófelvétel rögzíti, e ponton beáll egy erőteljes hangulat a vándorúton, s meg is marad a hegység végéig. Sőt, azóta is megvan. Jön velünk, alakul, változik, de az a vihorláti együttlét mindig benne van a társaságunk lelkében. "Őrmezőn aztán megfordult az áramlat, megérkezett Dalnok ötfős nem akármilyen különítménye. Varázslatos hangulat, hirtelen tizenketten a zászló alatt, itt már nem mi futottunk az eredmény után. Megtaláltuk a ligetünket a Laborc partján, szemben közvetlen közelségben a Vihorlát erdővel borított hegyoldalai, mögöttünk a folyó, mellettünk készül a tábortűz..." (Anti)
Megint csak kelet felé. Az Őrmezőből kivezető országúton nagy zsongásban. Újabb két lélek kapja meg, hogy a Vihorlát újoncaként kerüljön be az útépítés történetébe, Zsu és Rit. A Bükk-fennsík óta szorgalmasan közöttünk lépegető Dórival és a Pilisben alapítóként ott levő Beával együtt tehát négy leányzó szépíti sorainkat a Laborchoz közeledve. De itt harsog már, hisz most érkezett, a kenyai rúdugró és a mélyhangú bőgősünk: Gabi és Hami. Mindketten idei bárányok, és ezen a túrán térnek vissza először, úgy tűnik, megragadnak... Romantikus kettőst alkotnak a nyolcadik hegységben, este 9 és 10 közötti menetrendszerű sátras műsorukra úgy rászoknak az emberek, mint a 80-as évek végén az ősrockerek a Nagy Feró által vezetett Garázs hallgatására a rádióban.
A Pilis-Hargita zászlaját mesebeli tájjal fogadja a Laborc-folyó. Észak felé a lombok szelíd zöldjével övezett víztükör háttérben a Vihorlát nyugati nyúlványát adó heggyel, dél felé a mezők fölött egy szivárvány. A vándorok a hídon mondják a magukét, szinte észre sem veszik, hogy Dénessel ott hagyjuk őket, olyan hangulatban vannak. (Egy jó Kikötő-beli felszállás, megsokszorozva a Természet erejével.) Mi ketten dél felé futunk a folyás irányában, a folyó bal partján. Nagy nehezen kerül egy liget, bár igencsak göröngyös, de máshol sem jobb, s ez legalább jól védett, nagyon szép fekvésű hely. Készül a tábor, közben az álombéli hangulatot megkoronázza egy fürdés. Lapos köveken bűvészkedünk le a rohanó vízhez. Fentebb szelíd volt, itt már vadvíz. Lassan mégis mindenki belekerül üvöltözés, hahotázás közepette. Valami leírhatatlanul jó érzés belemártózni, talán Zeke tudná elmesélni, ő nyakig elmerül, elengedi magát, utazik is hirtelen tíz-húsz métert Sárospatak irányába, de a végén csak még jobban kajabál a
boldogságtól. Valahogy az általa bejárt hegyek tisztaságát adta nekünk vissza ez a folyó. A Laborc a Kárpátok peremétől a lengyel határ közeléből indulva gyűjti a környék vizeit, és úgy látszik, e vizek így együtt nagyon szeretik a Pilis-Hargita vándorait.
A Hami és Dénes által előkészített tűz mellett ér bennünket a sötétség, az égen dörgés-morgás, ezért iparkodunk a vacsorával. Aztán, ahogy sikerül eső nélkül befejezni az utolsó falatokat, Dalnok koma csak beüzemeli a túragitárt, az eddig csupán a Pilisben hiányzó csodaszerszámot. Ennek a hosszú hajúnak ezen időre, ezen évre valami zenekar kezdett kibontakozni a környezetében. A hajkoronáját szólózáshoz leeresztve is látótávolságán belül maradó társakból kigyúródott körülötte egy banda, Új Babylon (ma már Play Machine néven riogatják a népet Nagyvázsonytól Nyírábrányig) névvel látták el sietve. Ennek aztán a mai napig beláthatatlan következményei lettek a két hegység összekapcsolásáért zajló munkálatok szempontjából. A fiú ugyanis elkezdte becsalogatni a zenekart és Holdudvarát a gyűléseinkre, majd beszivárogtatni a túrákra. Mire aztán a túravezető észbekapott, már ki is virágzott egy teljesen új rend a Pilis-Hargita lények tarka táborában. Az addig is jelen levő időgépészek, lakkcipősök, égfelderítők,
kolomposok, hétalvók, birodalmi átszakítók és egyéb útépítő lények mellett megjelentek az állandó csaholásukról azonnal felismerhető Rock 'n' Roll kiskutyák. (Eredetük: abból a pillanatból származtatják magukat, melyben az ír költő, ismert nevén BonoVox egy interjú közben átkiáltott a szemközti ház falán, tizenhét emeletnyi magasságban miatta egyensúlyozó rajongójának: RÁKENRÓL DÁGI!)
A kiskutyák megjelenését ekkor még nem lehetett tudni, legfeljebb sejteni, ez a bizonyos zenekar viszont már bontogatta szárnyait, így Dalnok jó formában érkezett a tűz mellé. Nézzük Anti miket írt még az estéről. "... tábortüzes vacsora, aztán Dalnok izmos P-Mobil számokkal elkezdi a koncertet. Csodajót énekelünk. Eleinte sötét felhők és vihar kerülget, aztán éjfél előtt kitisztul, a Telihold fényénél zárjuk a napot. A szombat utolsó néhány órájáról oldalakat lehetne és kellene is írni. Tökéletes. Ajánlom a mennyország figyelmébe." (Anti)
Az égből érkezünk
De nekünk mennünk kell tovább, nincsenek újabb oldalaink arra a Latorca-parton töltött estére. "Vasárnap reggel ragyogó időben felavattuk a négy újoncot, a fohászunk által ráhangolódtunk egymásra és a Természetre, a 600. kilométer tiszteletére elénekeltük a Székely Himnuszt, majd nekivágtunk az 549 méteres Gödrösnek. Folytatódott a fent leírt hullámzás. A Szalánci-hegység a sok izzasztó szintemelkedéssel, túlpakolt zsákokkal, de kiszámíthatóbb menettel egy kőkemény izompróba volt, ezzel szemben a kevésbé fárasztó Vihorlát egy furfangos feladvány. Szinte óránként feltette a kérdést: na most mit lépsz? Erre jött mindig az elsődleges Motoros Gabi féle válasz: "Nem tudom, látsz-e rajtam pánikot!" (Anti)
Hirtelen egy 300 méteres emelkedéssel kezdtük hát a második napot, a jelzés minden gond nélkül fel is vitt a Gödrösre. A csúcstól jobbra, nagyjából 500-on haladt velünk az út, majd a később kezdett kevésbé járt, s kevésbé egyértelmű szakaszokat mutatni. Pontban délre elértük a Jeszenői-vár leágazását, ez nem jelentett túl gyors haladást, de még éppen belefért. A lelkesebb vándorok és az operatőrünk leszaladt a 300-on levő várat felfedezni, a képek alapján különleges hangulatú, egész jól megmaradt, jókora vára van Jeszenőnek, a falairól pedig közel látszanak Homonna lakótelepei. Ebéd, aztán tovább az egyre bizonytalanabbá váló kéken. A másik gond az állandó kaptatás és ereszkedés, a térkép ez púpokat nem jelölte, viszont jelentősen növeli a menetidőt, s bizony a mai félutat jelző Kisortovány (Porubka) csak nem akar közeledni. Egy nyiladék, egy szép mező, egy kis heverészés, kellemes büféhangulat, halálos nyugalomban mosolygó nép, hamar továbbot intő túravezető. A következő dombtetőn véglegesen eltűnik a
kék jelzés! Újabb kapott gól: a reakciókat a honlap vihorláti képei között érdemes megnézni, különös tekintettel a "Nem tudom látsz-e rajtam pánikot!" sorozatra.
A Helmeci-csúcson vakarjuk a fejünket nagyjából 490-en, aztán bezúdulunk egy erdőbe. Ott a vezérkar kerít egy üvert, lám ez a meder jó lesz nekünk, ez a folyás csak a faluba vezethet, s már mennénk is rá bőszen, hisz fél 3 van! Közben az egyik újonc hátulról valamit élénken jelez, szerinte ez így nem lesz jó, a vezérkar meg persze erősen rádörren, mit magyaráz itt ez a Tod, ki se látszik a fűből, legyen most már csendben. Végül csak megnézzük, amit mutogat, ajjaj ez a patak, bizony tényleg az a másik patak! Ez biz visszavisz délnyugatra, egy nekünk nem jó medencébe... Átfutunk hát a folyás túloldalán fel az erdő pereméig Dalnokkal, és ott fenn a gerincen megtaláljuk a szekérutat, méghozzá egyértelműen Kisortovány szekérútját! No ezért kell az ellenállási záradék a Szent Korona-tanra épülő alkotmányba. Szóval a megoldás se népuralom, se diktatúra - van úgy, hogy egy újonc menti meg a menetet.
A faluban a Pilis-Hargita által (később is, korábban is) sok hegységben bemutatott különleges érkezést alkalmazzuk. Ez persze mindig változik, de lényege, hogy egészen lehetetlen és előre elképzelhetetlen módon toppanunk be egy településre. Tehát ha valaki mondjuk adott faluban valami látónak köszönhetően, vagy saját táltos képességeinek köszönhetően születése óta tudja, és készül arra, hogy egy szép napon nyugat felől megérkeznek azok az őrültek azzal a bizonyos zászlóval - hiába látja ilyen tisztán a jövőt, mert ő is már csak akkor fog rádöbbenni, hogy bekövetkezett a jóslat, amikor Hami lenyomja a kocsmaajtó kilincsét. Akkor meg már nézegethet jobbra-balra, mert körös-körül minket fog látni, ahogy kenyér és sör után nyomozunk udvarias mosoly mögé rejtve bennünk vibráló kívánságainkat. Kisortoványban a kocsmában csaposként dolgozó Zoli is csak másnap tudta meg a falu legöregebb nénikéjétől, hogy az a hatalmas zsákjaival hirtelen itt termő különös társaság a szinte függőleges meredeken leereszkedve, a
temetőn keresztül jött be a helységbe! Ez a hír is azért került ekkora késéssel a falu híradójába, mert az éppen a temetőben levő Kamienka néni az égből érkező vándorok láttán hazaszaladt, s egy napig ki sem mozdult hazulról.
Mindenesetre hamar megszálljuk a falu stratégiai kulcspontját, a kocsma előtti teraszt. Hosszas lobbizás, lelkes magyarázás és a magyarul egyedül tudó Zoli segítségével a vasárnap ellenére bő egy óra alatt a boltot is kinyitja az előkerülő boltos néni. S bár nagyon szabadkozik, hogy csak tegnapi kenyere van, miután látja mennyire lelkesek vagyunk attól hogy "van", végül csak ideadja a kimaradt készleteket. No ez egy fontos részsiker, de a helyzet ettől még igen vészes. 3-kor érkeztünk, aztán negyed 4, fél 4, sörök, kenyér, lakoma, közben az eső elkezd szakadni, aztán már 4 óra, ajajajjajajajajj. Még hátra van 13 kilométer, mégpedig éppen a jelzés nélküli, nehezebb szakasz, 500-600-as hegyeken át. Hosszas tárgyalások következnek, végül nincs más megoldás, ketté kell válnunk. E ponton adjuk át a szót Antinak.
Hárman a zászló alatt
"A Kocsisok beleszimatolnak a levegőbe, kinéznek jobbra, intenek a népnek, és elemi erővel nekiindulnak a hegynek. Menetelnek kifelé a faluból, hasítják a levegőt. Mögöttük Sebes halad, majd szétrobban a benne felszabaduló erőktől. Elindultak megmenteni a harmincharmadik napot. Túl sok volt a púp délelőtt, és túl sokat kanyargott az út. Lehetett ezt már menet közben látni, több volt, mint amit a térkép jelzett Gödrös és Kisortovány között, így a táv is nőtt, az idő is eltelt. Végül a jelzés is elveszett a falu fölött - itt egy újonc mentett nagyot - mikor meg beértek a kocsmába, jött a vihar! Azt is ki kellett várni. Bár ezt az édes drága naplopász cserkészek annyira nem is bánták.
Délután öt óra van, maradt tizenhárom kilométer 600-as hegyeken át: a kétszámjegyű válogatottak hárman tovább indulnak a zászlóval. Mindig a zászló által megtett szakaszok válnak a két hegységet összekötő út részévé. Kilencen a Ciróka völgyében folytatják egy darabig busszal aztán gyalog. Jöttek volna még mások is menteni szívesen, de a hátországban is erősnek kell lennünk. Kiskemence fölött lesz a találkozó, ott verünk majd tábort.
Itt ám semmiféle jelzés nincs, Anti fia erre készül hosszú hónapok óta, erre az egy szakaszra. Megnézte a térképen ezerszer a völgyeket, a gerinceket, csúcsokat és főleg a patakokat, mert azok fognak a legtöbbet segíteni.
Nézte-nézte otthon éjszakánként, egyszer még el is ment egyedül a Bükkbe egy hasonlóan Isten háta mögötti helyre gyakorolni. Ott van az a Csákány-hegyek körül, a Hór-völgyétől keletre eső hatalmas terület, mindenféle jelzésektől mentes, mert sokáig katonai terep volt...
Miközben zúdulnak kifelé a falu patakja mentén, többször el is mondja: ha ő ezt most nem vállalta volna el, abból komoly baj lehetett volna, annyira rá volt már készülve. A vihar utáni délutáni párás ragyogásban most érzi csak, mennyire megkönnyebbült, miután a vezérkar eldöntötte, hogy végigmegy.
A 821-es Kijovot északról kell kerülni, 6-ra fenn kell lenni a nyakán 600-on, a Bisztra-patak forrásának közelében. No hát csak vágtáznak, megvan a falu patakjára merőleges út. Régesrég született ez az útvonal a kóborló ember fejében, mostanra teljesen kiforrott. Előbb szántóföld mellett vezet, aztán hamarosan sötét bükkerdőbe jut a nemrég kezdett merőleges út. Az égbe nyúló fák alatt sárban kell tartanunk az irányt, a szint nem emelkedik, az irány jó, párhuzamosan a völggyel. A terep nem nehéz, nincs aljnövényzet, de nem akar engedni az erdő.
Csak tartjuk-tartjuk az irányt, az út helyenként elvész, de még mindig sehol a Kijov melletti Fekete-csúcsról jövő patak, pedig már kereszteznünk kellene! Pontosan erre számítottunk, kezdődik a leves. Most már én megyek elöl, az iram továbbra is egy vadló sebességéhez közeli. Kevés szóval kezeljük-közöljük egymással a helyzetet, már több mint két éve együtt vándorlunk a Hargita felé, a magunk megszokott módján sistergünk egymás között.
Lenn valami műútféle kezd látszódni párhuzamosan velünk, ez végképp nem illik ide, de akkor is ki kell tartanunk, míg el nem érünk egy patakot. Kemény fiúk bálja ez, ahogy vártuk. Mire túl sokat töprengenénk a párhuzamos úton, az ösvényünk összeér vele, ráadásul a műút felkanyarodik a meredeknek dél-kelet felé, és a keresett patak is megjelenik! Lecsapunk rá, s közben egy hűsvizű kútnál is töltekezünk Forma-1-es gyorsasággal. Innentől kezdve már a táltosló sebessége a miénk, alig lehet követni a Kocsis-tengelyt. Ők ilyenkor élnek.
420-ról villámgyorsan fenn vagyunk 520-on, ez a szakasz hamar zárult, minden kétséget kizárva belőjük az újabb merőleges elágazást, és vágtatni kezdünk rajta. Ennek is egy keresztező patak (a Bisztra) fog véget vetni, és ez is nagyjából szintet tartó út, ez már északi irányba, nagyjából másfél kilométeren. Ha így haladunk, fel tudunk érni 6-ra a tervezett helyre. Egy picit meglepődünk, hogy ez is műút, de nem sokáig törődünk vele, ezzel most időt nyerünk, a nagy zuhé után nem kell sárban caplatni. A zászló halad.
Valahol messze fenn az erdélyi hegyekben lobog a tűz, s körülötte csak ennyit mondanak: "Jól van, jól csinálják." Itt a második patak, ez is a Fekete-hegyről, beérünk a kereszteződésbe, s fordulunk jobbra, kelet felé, a térkép megint hajszálpontos és ez is műút. Itt már alighanem végig az lesz, a Szalánciban is elég sok volt. Pár perccel múlt hat óra, fenn vagyunk a Kijov északi vállán! A következő egy órában a Szuha-patak forrását kell megcsípni, és akkor győztünk, mert az már levezet Kiskemencére. Fenn trappolunk 600-on szép délutáni fények között most már kivirulva, de minden idegszálunkkal a befejezésre koncentrálunk. Nagy helyzetben vagyunk, könyörtelenül kihasználjuk, és aztán lehet zengedezni a lentieknek! De jó lenne, ha a nagy hegyekben is mindig jönne velünk egy nagy csapat a völgyekben, és esténként együtt lennénk! Ezt ki is tárgyaljuk. Persze a legjobb, ha végig együtt megyünk. Meg kell edződni. A hegyek is éppen úgy következnek egymás után, hogy az útvonal fokozatosan tanít. Akár az
élet folyója.
Meg is beszéltem Kisortoványban Todival, hogy figyelje a telefonját, 7-kor büszkén írhatom majd az sms-t, hogy elindultunk lefelé, alesszajó! Mennek ezek elöl, mint az őrült, balra kerítés, mögötte völgy. A Ciróka-patak völgye, s mögötte a távolban a Zempléni-határhegység. Jobbra a Kijov lankái, felvezető utak, na most itt lehetünk, most meg itt... hoppá gyönyörű szálerdő. S hoppá amott egy égbe nyúló hatalmas púp. Na emberek, ott látszik a Vihorlát-csúcs! Álljunk csak meg. Vihorlát anyánk, az aztán szép. Hú mekkora tömbje van. Nagyot szemezünk vele, s lefényképezzük a lentieknek, este had ámuljanak ők is." (Anti)
Nem is hibáznak ezek a legények ott fenn azzal a zászlóval, hamar elérik a Szuha-patak völgyfőjét. Megy az sms, aztán zúdulnak lefelé. A lentiek meg éppen kocsmában ülnek, pár kilométer buszozás, pár kilométer gyaloglás, és most egy kis söröcske. Hami ül egy padon, játssza a gitáron a szokásos műsort, mellette egy rakás 10 éves forma legényke vigyorog, a mieink énekelnek. (Ezt Robi egyik fényképe alapján ecsetelem.) A szám végén a mieink csokit kapnak a helyiektől, hát énekelnek még egy számot. Jelzem, szlovák faluban magyar számokat énekelnek, s csokit kapnak... Pilis-Hargita. A fentiek is remek hangulatban, még jóval naplemente előtt száguldanak a zászlóval továbbra is műúton. Mindjárt kész a 13 kilométer, óriási mentés lesz ez, hej! Mikor már kezdenek készülni a közelgő nagy találkozásra, és a remekül záródó nap megünneplésére, Vihorlát anyánk csavarint egyet a birodalmában uralkodó idő folyamán.
Zárótűz Kiskemencén
Egy viperával kezdődik. A Szuha-patak és a Kemence-patak összefolyásánál pihen a mi kígyónk, s jelzi a dolgok menetének változását. Gondosan megvizsgáljuk a mintázatát, ez bizony a "kurta kígyó", ugyanaz a mintázat, amit a Hargitán is lefényképeztünk, s az udvarhelyiek segítségével beazonosítottunk. A célfalu határában szundikál, épp egy általunk sátrazásra kiszemelt szépséges rét előtt. Na babák, akkor nem itt sátrazunk. Itt folyik össze a két patak, s ahol sok a víz, ott tudvalevő, hogy sok a kígyó. Szeretik ezek a vizet... Dénesnek ezt egyszer sem kell (vagyis kellett volna) elmondani, igencsak magába mélyedve azonnal tovább lépked.
Eddig is volt egy furcsa hangulatunk a sok-sok aszfalt, s az út mellett mindenhol jelenlevő kerítések látványától. Az alkonyat kezdete, s ez a kígyó most belekapaszkodik, összevegyül sejtelmeinkkel, de nem is kell ezt sokáig tovább vinnünk, mindössze néhány percig. Ekkor kerítés és egy becsukott kapu bukkan fel előttünk, s lezárja utunkat egy stoptáblával. Teljes értetlenség. Kinek stop és miért? A nemsoká kezdődő falu van bezárva, vagy mi? Inkább mi. Hú gyerekek, eddig egy gigantikus méretű magánterületen csángáltunk? De hol kerültünk be?
A Kocsis-tengely most nagy nehezen átjut a kapu melletti kiskapun, visszanéz, és döbbenten megáll. Csendes kötőszavak, és nézés. Állnak, és néznek visszafele, bámulják a kapu túloldalát, a rajta levő táblákat. Aztán én is nézem. Katonai helikopter és tank, rikító piros betűs feliratok. Dénes már le is ült a padkára, arcán az elmúlt ezerévének egyik legmélyebb döbbenete. Sok szín nem látszik rajta. Nem nagyon szereti a viperákat. Bennem kezd összeállni a kép. Otthon a térképen mindig néztem azt a zölddel körbevett részt. A Vihorlát közepén. Egy elég nagy területen. S mindig arra jutottam, hogy az a természetvédelmi terület határa lehet, a Bükkben is nagyjából ekkora hányad a fokozottan védett terület. Hát most rájöttem, az ott a katonai terület határa. Mi aztán szépen végigszaladtunk rajta. Kisortoványnál kezdődött, s már vége is. Mire rájöttünk, vége. A zászló végigjött.
No akkor tűnjünk innen.
Lépkedünk az aszfalton, néha rámosolygunk a zászlóra, szép ez a naplemente, ezt aztán szépen megcsináltuk, de azért most már jó lenne megtalálni a többieket. Lassan beérünk a faluba, de ezeket a föld nyelte el. Jobbra-balra egy-egy kert, egy ifjúsági tábort is látunk, de még csak sms-t sem kapunk. Közben még egy kígyó bukkan fel, adjad neki, ez is vipera! Dénes arcán most már kizárólag a fehér. A falu fölött lett volna a találkozó, de onnan már jócskán lejöttünk. Balra feltűnik egy leágazás, ez is aszfalt. Lassan besötétedik, fél 9, fogalmunk sincs, hol lehetnek, most már csak a központban, mondjuk egy kocsmában, valami átsiet előttünk az úton... Dénes odaszalad: nem igaz, ez is vipera volt! "Na jó, én ma nem verek sátrat, az úttesten alszom." Három vipera negyedóra alatt, kissé felpörögtek az események.
A faluban néhány kölök hancúrozik körülöttünk, nem túl vidám állapotban felelgetünk nekik, a mieink a központban sincsenek meg. Fáradtan álldogálunk a falu közepén, s nagyokat pislogunk. Jól kihajtottuk magunkat, azt hittük révbe értünk, aztán még sincs meg a cél. Elcsigázott állapotomból az ébreszt fel, ahogy egy cigányforma gyerek mögém ugrik, s felolvassa a póló feliratát. No ilyet se hallottam még, nem is fogok, szlovák kiejtéssel nagy nehezen végigmondja, végigbetűzi: "21 hegységen át a székely-magyar kézfogásért". A kiterített térképünk segítségével egy középkorú falusi elmagyarázza, hogyan tudunk feljutni a Vihorlát csúcsára, de azt ő is jelzi, hogy az eleje katonai terület. Később kiderül, hogy minden második vasárnap feloldják a tiltást, s akkor bemehet a nép túrázni. Aztán felbukkan egy szemüveges, 17 év körüli srác biciklivel, igen segítőkésznek mutatkozik, s tőle tudjuk meg, hogy bizony a csapatunk megérkezett! Itt vannak, de igazából mégse itt. Tudunk a sráccal angolul értekezni, de a
tábor hollétét így se igazán értjük. Közben végre sms is érkezik Toditól, válaszunkban arra kérjük, küldje értünk Hamit.
Hami nem ezért az alakításáért lesz később a Pilis-Hargita Kárpátok-szerte elismert logisztikusa.
Már kacsázik is lefelé a mi emberünk a titkos táborhelyről, elmaradhatatlan sapkájában lóbálja maga mellett a másfél literes sörös palackot, és küldi mosolyát az alkonyatban lassan eltűnő fák közé. Mi ebből lent semmit sem érzékelünk, s az utóbbi időben kibontakozó folyamatos zárótűzben egyelőre remélni se merjük. Elindulunk a biciklis srác kíséretében vissza a hegyek felé, ő most megpróbál a többiek felé segíteni. Elbeszélgetek vele a túráról angolul. Érdekes módon akkor villanyozódik fel leginkább, mikor elmondom, hogy egészen a Hargitáig szeretnénk eljutni. Hú ez nagyszerű! Ez bizony neki nagyon tetszik, legszívesebben velünk tartana. No vannak még szabad lelkek ezen a földön, ő például nagy ívben tojik a hivatalos tót álláspontra, miszerint a magyarokra s dolgaikra minimum morcosnak kell lenni. Nem, az ő szíve nyitva van a jó dolgok iránt. Ő jár jobban. Követendő példa. Hál Istennek a Pilis-Hargita eddig az ilyen szereplőket vonzotta be.
"Jaaaaj, Hamikám! Na mi van má, hun vagytok???!!!" Anyámnak, apámnak tudtam így örülni óvodás koromban, amikor értem jöttek. Ekkor már tök sötétben nyújtja a kezét, s rögtön a sörét is. "Ááá baba, há itt vagyunk fenn!" "De hol fenn??!!" "Na csak gyertek." Bekerülünk a Hamit körüllengő nyárias kocsmahangulat-felhőbe, meséli a napot, ez és ez, így és úgy, és ez és ez. Közben széles mozdulatokkal mutogatja az utat, igen, ez is itt volt, ez meg itt volt, ez is, így kell menni... Bandukolunk mellette, s lassan-lassan lenyugszunk, bár gondolataink egyre inkább a vacsora és a stabil fekvőhely körül járnak. Hami megint nézelődik, igen, igen, ez itt volt... Várjál már!...
"Bm ez nem volt itt..."
"Várjál má, hol vagyunk?" "Úristen Hami, hát nem erre jöttetek?!" "Nem, erre nem jártunk, ilyenre nem emlékszem." Pedig bizony már jócskán kikapaszkodtunk a faluból, az ifjúsági táboron is túl. A tábor? Te, az a tábor se volt itt. Vagy itt volt? Na most már nem tudom. Állunk egy helyben, erre már nem tudunk mit lépni, nemsoká fél 10, teljesen készen vagyunk. Sötét erdő körülöttünk, Hami a fejét vakargatja. "Te, én tényleg nem emlékszem." Végül csak elindulunk lefelé. Harmadszor járunk ezen az úton a zászlóval. Még mielőtt nagy csend állna be, bedobjuk a holnapi újságok szalagcímét: "Újra 30 kilométer fölött a Pilis-Hargita!" Mindegyik így fog megjelenni. Bizony akárhogy is számoljuk, már 30 fölött járunk, s ki tudja, hol a vége. Reméljük, Hami mégiscsak tudja. Mindenesetre utoljára a Cserhátban kúsztunk fel 30 kilométer fölé, amikor Nézsából többször is úttalan utakon áttörve, 33 kilométert bejárva bevittük a zászlót Kutasóra. A 33-as huszárok.
Szerencsére felötlik bennünk az a nappal látott leágazás balra, aztán sikerül is megtalálni a sötétségben. Na Hamikám? Hát nem tudom baba, tényleg nem tudom. Lehet, hogy ez volt az. Végül is más már nem lehet. Na akkor bevállaljuk. Sűrű erdőben, sűrű sötétségben visz az út, kis idő múlva meredeken emelkedni kezd. "Na jó van, ez az, most már emlékszem." "Nemsoká ott vagyunk." Na Hál Istennek. Csak lépkedünk csendben tovább. "Na tessék, ott már a tűz fénye látszik". No erre csak feléledünk. Köszönjünk egyet? Csak kéne. Jó nagyot szippantunk a friss vihorláti levegőből, és éktelen nagyot ordítunk. A választ míg élek, nem felejtem el. Döbbenetesen nagy hangrobbanás, kitörő sikítás és elbődülés egyvelege. Örömükben egy koncert, vagy egy lelátó hangját adják nyolcan. Itt aztán nem kell kérdezni, hogy hiányoztunk-e...
Sebes
|