Beszámoló a Szalánci-túráról
(2006. augusztus 18.-22.)
 
Nagy Szeretettel Köszöntök Minden Pilis-Hargita Olvasót!

 

Csodálatos csapatmunkával jutottunk túl a Szalánci-hegységen! A Füzéri-várat, a Nagy-Milicet, a Kis-Milicet, a Szalánci-várat, a Bogotát, a Lazyt (Deep Purple), a Mosnikot, a Makovecet (981m), a Lipóczi-csúcsot végül a Simonkát (1092m) is bejárva 89 kilométert tett meg a zászló, a Sima Zsolti által faragott remek zászlórudat Sókúton (Sol) rejtettük el, a Tapoly folyó mellett. Szebbnél szebb táborhelyeket találtunk a Szalánci-vár ligetes dombtetőjén, majd egy fenséges bükkerdőben egy patak mellett, végül a Simonkával szemközt egy réten. A társaság a legmagasabb fordulatszámon pörgött, ezért a víz, tűz és kenyérellátás végig kiválóan működött, az állandó sörszimatoló állapotban vágtázó Dénes az élen folyamatosan végezte a jelzés felderítést, és diktálta az iramot. (Az a kép sokáig emlékezetes marad, ahogy a bükkösbeli táborhelyen az emberek mintegy két perccel az érkezés után cséphadaróként hajigálják össze egy kupacba a tűzifát, miközben én még épp kezdem felfogni, hol vagyunk.) Három nagy eső zúdult ránk. Az elsőt sikeresen átaludtuk (az állandó dörgés Dalnok szerint a Lazyn próbáló Purple volt), a második több órán át tartott, s kegyetlenül elvert minket a Makovec mászása közben - ezt a csapást éjszaka hatalmas tábortűzzel sikerült átvészelni. A harmadik közben már a túra utolsó kilométerein Hermanovce néni utasításait követve keringtünk össze-vissza Érczfaván, de ez nem kapott el vészesen, s végül Sókúton, Hermanovce néni húgának házával szemben a gyepen megaludtunk. A helyi erőkkel sikeresen társalogtunk 3-4 nyelven, mindenben kaptuk segítséget, sőt nagyszalánci, kassai, varannói, terebesi magyarokkal is találkoztunk. A pusztafalui kedves szállásadó, Ilonka néni fantasztikus bora a Simonkáig kísért, és segített minket! Röhögés volt bőven, bizonyos Pilis-Hargita tagok eleve úgy születtek, hogy elég, ha megszólalnak.

A szalánci hősök, soraikban öt újonccal:

Dani - Dóri, Kocsis I, Kocsis II, Ági - Kriszta, Simma, Rajmund, Hegedűs I, Hegedűs II - Bálint, István, Sanyi.

Az Ezüst-Kevélytől a Madarasi-Hargitáig vezető út első harmadát ezzel befejeztük.

Első felvonás - A Zemplén
 

A Pilis-Hargita tagok falfehér arccal imbolyogtak össze-vissza a zsákok alatt. Mosoly, halk beszéd, inkább csak megjegyzések. Sima Zsolti egyenesen egy tank súlyát pakolta a vállaira. A faluból felcaplattak a füzéri várhoz (előtte a májusban elrejtett zászlórudat nem lelték, de Zsolti faragott botja meglett), fuldoklás, szívdobogás, újabb mosolyok, néhányan már pedzegetik, hogy ez irtózatosan kemény lesz a Simonkáig, belül többen megállapítják, hogy meg fognak halni, ez így lehetetlen. 552 méter, panoráma, újáépített vár, az éjszakát akaratán kívül átvirrasztó túravezető azt se tudja, hogy aludjon, ebédeljen, vagy igya le súlyt a zsákjából, kisebb gondja is nagyobb, mint a vár bejárása. Na az ott szemben az Őr-hegy (633m), és balra azon a vonulaton indulunk a Milicre, végül Bálint megmutatja, melyik hegy mögött van Pusztafalu. Zsivány egy környék, idefele a buszon ülve egyik pillanatról a másikra jókora kéklő hegyek toppantak elénk, mire megnéztük volna őket már el is tűntek, s jött helyettük más irányból másik. A busz is keringett, meg a környék sem egyszerű. Jó másfél óra alatt ennyit sikerül megállapítani odafenn tompulva.

Lenn a vár-forrásnál icipici élénkülés, tán a korábbi túrák történetei segítenek, az mindig segít, vagy épp Dezsőt emlegetjük. Újabb fotók készülnek, egy embernek eldicsekszünk a túránkkal. Az országos kék túra utolsó kilométerei jönnek, csendesen emelkedünk, beáll körülöttünk a szokásos bükkös, Senyánszkí-rét (ebből semmi sem látszik, legalábbis én nem vettem észre), az iram észrevehetetlen, itt se vagyunk. Míg egyszer csak szemből felnyerítenek: Hegeeee! Gabesz érkezik, Hajdúböszörmény egyik kincse, a debreceni közgáz hülyeség tanszékének professzora. Hát ti mit csináltok itt?! Már nézi is a pólót a KFT rajongó Bornai Tibor primitívfüggvény: Ejha, Pilis-Hargita?! Nem semmi! Gabesz a régi, egy-két tanáccsal ellát, aztán bejelenti, hogy a Milic bizony nincs közel. Picit meglepődöm, s magamban megállapítom, hogy biztosan rosszul saccol. Hiszen már egész szépen jöttünk. Neki lett igaza, ekkor még nem tudtam róla, hogy óránként 1,83 kilométeres átlagunk van.

A hangulat azért nem rossz, 2-3 kilométerenként lezuttyanunk (na ilyet se szoktunk máskor), s mászunk ki a zsákok alól, egyszer szedrezni, egyszer inni. Megint jön egy figura Szevasz Hegeee kiáltással. Lelkesen köszöntöm, s beszélgetünk, viszont fogalmam sincs, ki lehet. Visszük végig a témákat, visszük-visszük, egészen debreceni egyetemi legendákig, mikor a srác lebukik: perkupai gólya! Márpedig akkor a legnagyobb tiszteletet érdemli. Egyedül járja a Zemplént, hogy tisztuljon. Ha mindig ennyien köszönnének rám, én lennék a nemzet Tudója, s akkor előbb-utóbb jó világ jönne, mert úgy vigyáznék a magyarokra, mint Torda a hunokra.

A csataréti erdészház után eldurvulnak a dolgok, araszolunk elszántan, én már tudom, hogy este Pusztafaluban úgy ki fogom hajigálni zsákomból a holmikat, mint a szél, s ott is hagyom a néninek. Köves bokros kitekintés a Füzéri várra és az Őr-hegyre kb. 700-ról, aztán kúszás-mászás tovább. Egy-két kanyar a fenti erdőben, végül a határsávra lépünk. Az 1920- ban szerkesztett vonal pár száz méter után elvezet a Nagy-Milichez (895m), s a tetején levő országzászlótartóhoz. Itt végre szundítok egy édeset, csodálatosan nyugodt kis tisztás, hatalmas fákkal, lágy szellővel. Mélységes csend. A Zemplén amúgy sem egy idegbeteg hely, ez a csúcs még ebből is kiemelkedve különösen tiszta. Rajmund fiam harmadik Pilis-Hargita válogatottsága alkalmából (cserháti-zempléni-szalánci veterán) felírja a kőre: Pilis-Hargita túra - 470. km.

Na most aztán végig kell járnunk a határsávot egészen a Tolvaj-hegyig bő három kilométeren át. Nem egyszerű mutatvány, előbb egy kötengeren mászunk egy dombra, felháborodottan kérdezik, ha fenn vagyunk a Nagy-Milicen, akkor hogy lehet innen fentebb mászni?! Fogalmunk sincs, viszont utólag rájöttem, illetve utólag vettem észre: a Kis-Milicre másztunk ekkor át, amit a mi térképünk szépen jelöl is. A Szalánci térképe szerint viszont a Kis-Milic 1 kilométerrel északabbra van, s a holnapi utunk keresztezi, s mi ebben a hitben keresgéltük is másnap, persze nem találtuk. Dimbek, dombok, emelkedünk, ereszkedünk, gyönyörű kilátás dél felé a ma meghódított hegyekre, a nép lassan elhagy, csak Sanyi kolompolását sikerül utolérnem nagyjából az Orita-hegyet (798m) elérve. Az Egerből érkezett újonc remek szerkójával egész nap hűségesen kolompol, adja az alaphangot. Továbbra is az életemért küzdök a vagonnyi súly alatt. Mindenféle tereprajzi számokat olvasgatunk az út mentén, a térkép is mindet jelöli, végül megtaláljuk a XVII. 26.-ot a Vaskapunál, balra a völgyben feltűnik az Izra-tó, nekünk viszont még haladni kell két ilyen földrajzi pontnyit, hogy megkezdhessük az ereszkedést Pusztafalu felé. Istenem az már ránk férne! Kisvártatva rémülten szemléljük az utat, meredeken nyílegyenesen kúszik fel egy irtást követve egy hegyre, gyerekek, ugye nem az a Tolvaj-hegy? De bizony a hegy rábólint, én vagyok az. Az út pedig csakis az én csúcsomon (670m) kanyarodik a falu felé. Pilis-Hargita vándora ne menj fel e hegyre! Ma se és holnap se, mikor az Izra-tó felé tovább indulsz. Utadon e hegy felé ugyanis kétszer is kínálja magát egy piros háromszöggel jelzett ösvény jobbra, dél felé. Bár nincs rajta a térképen, bátran válaszd ezt - mi a másodikon jutottunk le a faluba, kellemes ereszkedéssel. Közben eleredt az eső, de éppen a fák alatt jártunk, s hamar kiderült, hogy csak egy kis serte-perte zuhanypótló záporról van szó, amit kifejezetten a vigasztalásunkra, frissítésünkre küldtek a Pilis-Hargita főnökei. Patakmeder mentén pillanatok alatt kijutottunk a falu fölötti mezőre, Eger-bokor-mező a becsületes neve, s már ránk is köszönt Pusztafalu templomtornya.

A nyolcfős brigád megszemlélte sorban a főutcát, a kocsmát a templomot, s hamar meg is találta aznapi szállását, az utolsó nem nomád szállást történetünkben. Ilonka néni nagy fordulatszámon fogadta a társaságot, s kedves Dórikámok, Gergelykémek közepette el is rendezett minket. Egyesek megindították az emberölő zsákok elpusztítását, ezt egészen hatékonyan végeztük késő estig, én például rádöbbentem, hogy a szülinapomra kapott, s rendkívül megfontoltan dobozának kinyitása nélkül a hátizsák aljába helyezett gázmelegítő azon kívül, hogy három medve súlyával felér, nem ér semmit. A dobozt kinyitva ugyanis egy komplett edénykészletet találtam, a hozzávaló gázmelegítő meg valahol Debrecenben maradt. Nem baj, a szatyornyi levesporral együtt repülnek kifelé a hajóból pillanatokon belül! Közben mindenféle örömhírek jöttek, érkeztek a népek, egyre erősödtünk-erősödtünk a Pilis-Hargita egyik legfőbb érési pontján, mikor is a jelenlegi ország határát át kell lépni. Onnantól kezdjük majd el igazán látni, mit szólnak hozzánk az égiek! De megjött a nagy erő egy újabb egri újonc (Czakó Ági, Boci és Kolompoló Sanyi után) a hajasok táborát erősítő István, a betegen is utánunk stoppoló rutinos ősi Pilis-Hargita tag Ági (öt hegységgel), és két újabb újonc lyányka, a Debreceni Atlétikai Club két csodavirága, Kriszta, s a nővérkém! Na így már neki lehet vágni az új életünknek.

Reményt keltően apadnak a készleteink, tömöm az emberekbe a rettenetes, horgony nehézségű uborkáimat, a ma reggel túra előtt csodálatos módon megkerülő Dórival, és a Szalánci-hegység mosolygós, szintén hajas újoncával, Danival a reggeli rántottát már este elkészítjük nagy hangulatban, ez is apasztja a súlyzókészletet, viszi a hagymáimat, Sima Zsolti meg valami elképesztő ízű teát rittyent a Pilisből hozott borsmentából. Ahogy belekortyolsz, benne van az erdő, a föld s minden csoda. A jó öreg Pilis még ide is utánuk nyúlt. Kezd alakulni a társaság, a debreceni pártközponttal beszélek telefonon, röhögés, mikor megállapítjuk, hogy az apadással párhuzamosan hirtelen sikerült beszereznünk nyolc kiló kenyeret és öt liter bort, még nagyobb röhögés. Rajmund egyszerre sírva és nevetve katarzisban veszi tudomásul, hogy holnaptól pluszban két liter bort szállít. De bevállaljuk, mert megkóstoltuk az Ilonka néni által beszerzett hegyaljait, s olyan íze van, hogy be kell vállalni! Utolsó bátorításként pedig bemosolyog a konyhaajtón Dalnok, késő este megérkezett a Pilis-Hargita gitárja és híres hordozója! Kőkemény csapat állt össze, kezdhetjük az áttörést a következő dimenzióba. (De ha ez az ember a Szalánci púpjain sátrazva is végigviszi a bendzsót, akkor mi csak maradjunk csendben. Márpedig arra készül.)

A történet ezen pontján egy javaslat a Pilis-Hargita tagjainak. A Szalánci-hegységtől kezdve vezessük be egymás közt a nagyapámtól tanult, régi Debrecen környéki kiskerttulajdonosok által használt köszönést: BŰ ERŐT LAJOS! (A név persze változik, így hívták a szomszéd gazdát kiskoromban, és a BŐ ERŐT LAJOS!-t is elfogadjuk)

Második felvonás - Ugrás az ismeretlenbe
 

Lóóóóóóóóraaa!!!!! Mindenkiiiiii!!!!!!! Kezit csókolom! Hömpölygős menet kifelé Pusztafalu főutcáján, tizenhárman, mint amikor a Pilisben elkezdtük. A kenyér a boltban marad, nem bírunk már többet tömni a zsákokba, megint beállt a teveállapot - hiába volt az esti súlyevés. A kocsma behúzza a mieink végét, természetesen a nővérem sertepertél ott az alvégen, de kisvártatva kiszabadulnak. Kicsi emelkedés, aztán már kinn vagyunk a Tilalmas hatalmas mezején, szépséges gyülekezőhely, a Napkirály velünk van teljes erővel! Ilonka néni úgy mondta, csak menjünk nyugodtan kifelé a földúton, ott lesz a határ, igen, igen, simán át lehet ballagni.

No ezt én nem így hallottam még tavasszal, mikor elkezdtem szervezni a Szaláncit! Mindenféle ismerősöket hajkurásztam a határőrségnél, de lehangoló válaszok jöttek, ott nincs esély átkelni, csak nagyon sokan, nagyon sok pénzért! Aztán augusztusban a szállásokat hívogatva egymástól független nénikék állították, hogy sima átjáró van! Megnyílt, azután hogy a Pilis-Hargita elérte Füzért. Ha ilyen szintű lyukat tudunk fúrni a következő két határon is, akkor tovább kell mennünk Délvidékre, kerül, amibe kerül.

Kocsis Gerasz libegteti mellettem a gitárját, megtárgyaljuk a nyarat, sok mindenen túl van már ilyen-tájban az ember. Főleg egy elképesztő gyergyói Erdélyi Magyar Ifjak táboron. Attól még Rajmund is, én is csak vigyorgunk, és ontjuk a sztorikat: "Ülünk a jurtában, bejön Béla bá, keresném Hegét, eltűnt..." No egy jól irányzott nyitóértekezlet kell, most aztán! Nehezen gyűlnek össze. Nem baj, úgy is összegyűlnek a báránykák. Csak gyertek, csak gyertek szépen. Még a nővérkém is legvégül. Szemben velünk a Tolvaj-hegy - ma sem kellene megmászni - beszédes a neve, épp egy nevéhez illő határon áll (melynek legutolsó változtatása nyolcvan- akárhány (!) százalékban magyarokat érintett). Persze ez a század már egészen másról fog szólni, itt a lélek és a szellem síkján kell megvívni a győztes csatákat. Legelőször is magunkért magyarokért. A fonalat nem nehéz felvenni, mert éppen a lélek síkján próbálnak bennünket elveszejteni, minden népet és életet egyformán. De nem kell túlizgulni, az "elveszejtés" nem más, mint egy próba, a srácok Luciferrel az élen a dolgukat végzik, nem ártana most már nekünk is a dolgunkat tenni, vagyis önmagunkra találni.

Elküldjük a fohászt a Szalánci túra sikeréért Magyarország jelenlegi határában. Belső- Magyarország elhagyására készül a Madarasi-Hargita és a Pilis közötti folyosót építő társaság. A két főerő az út két végén már biztosan kezdi érezgetni egymást, kezdi felvenni egymás hullámhosszát, talán már váltott is néhány üzenetet.

Nem, nem megyünk át a piros jelzésen a hegy felé az Izra-tóhoz! Ez egészen biztos. Megyünk szépen tovább, a hegyet kerüljük kelet felől, és úgy jöhet a tó. Ezért a biztosságért kell a nyitóceremónia. Úgy kivirul és kisimul az ember, hogy eltűnik előtte hirtelen minden gubanc, s az egész csapatot húzni kezdi a JóIsten a jó irányba.

Meg ezért a mosolyért. Ebből még sikeredhet a hetedik hegység, ez a hosszúkás, mely púpjai alapján a Mátra stílusát veszi majd fel az út második felében. De addig még egy ragyogó nap vár ránk, odakívánkozik majd a Pilis-Hargita legszebb napjai közé.

Azért már riogatom a népet, hú majd hétfőn, hátmég kedden...! Balról már a Tolvaj-hegy erdei, itt sem megyünk fel. Beérünk az erdőbe, ott a határ, határkő, táblák. Ennyi? Jó, akkor menjünk. Meg se nyekkenünk a Pilis-Hargita első határátlépésénél, a hátsó sorokban a nővérem vidáman átbilleg a zászlóval. A határőr csak nagy ritkán szokott erre járni. Megtaláljuk az Izra forrásainak egyikét, zsongás, sorbaállás, büféhangulat. Ez lenne a rettenetes Szalánci-túra, ugyan már Hege, itt mindenki jobbra-balra kaszinózik, olyan mintha strandra mennénk! Még mindig nincs szintemelkedés, utak futnak ilyen-olyan irányba az erdőben, de mindegyik nagyjából a tó felé. A legjobban kitaposottat követjük, útba is igazítanak.

Pár perc múlva az Izra tó partján állunk, a szűk ösvényt eltorlaszolva. Huuuuu...Áááááááááá, ez szép! (Meg kell nézni a honlapon.) Vize selymes, a nádas mögött Rajmund ül, és azt játssza, azt az egyet tudja: "Elkártyáztam a gyenge szívem!" Bükk után visszatérő, már a Radnait emlegető Bálint beleveti magát, a többiek is szépen sorban, én hátban úszok el egészen messzire, nyamm,-nyamm! "Suhogasd fel a szoknyádat haj-nal!" (Nem pedig simogasd) Ej ha Lóri itt lenne, ej ha Boci itt lenne. Stég, napozás, gitározás, beszélgetés, el se lehet hinni. Mennybéli állapotok. Szépen finoman tovább kell indulni gyermekeim. Mert bizony a Kis-Milicre fel kell most másznunk. Az, hogy fogalmunk sincs miféle szállásunk kerekedik majd a nap végén Nagyszalánc határában vagy a várban, ej, annak nincs súlya. Dehogy nincs, csak most nem foglalkozunk vele, mert a túravezető sem. Még van súlya, mert ez az első ilyen napunk, na de mi lesz majd például Kárpátalján? (Amihez még mindig nincs turistatérkép. Pedig most hívtam fel a két legnagyobb Kárpátalja szakértőt, aki létezik. S nincs. Kinn valami boltokban állítólag lehet valami plakátszerű térképeket kapni - egyáltalán nem biztos, hogy a mi három hegyünkről. Ám végül Ulveczki Csabi megállapította: "Figyelj Hege, mentek szépen a gerincen, s tartjátok az irányt. Csak mindig legyen valami fiksz, amihez le tudtok menni.") Addigra már vadmadarak, vadsündisznók leszünk.

Szeretett Pilis-Hargita Olvasóim! Az Izra után elég egyértelmű pirosan jelzett út vezet át a Kis-Izra nevű elmocsarasodott, benőtt tóhoz, inkább tóhelyhez. Szépen beindul az emelkedés, és kb. 500 méteren a Kopáska-szállásnál kanyarodik az út. Jókora vendégház, előtte autók (tehát valahonnan műút is jön ide), a teraszán bámészkodók. Tovább tart a kemény emelkedő, ki ebben, ki abban reménykedik, legfőképpen mindenki abban, hogy az egyik forduló után feltűnő hegycsúcsra nem kell felmenni. De tényleg meddig emelkedik még ez az út? Simma Zsolti meddig megy még az élen ezzel az észveszejtő meneteléssel? Hám á nem is látszik! De tényleg Hege nem kellene megebédelnünk? Efféle sámli szövegekkel próbálják bontogatni a népek a túra sodrását. (Mint rendesen. Persze máskor nem volt ennyi súly rajtunk.) De tényleg, hol van a Kis-Milic? Melyik volt a Kis-Milic? Ez tényleg jó kérdés. Na ezzel sikerül kicsikarniuk egy ivós megállást.

A Kis-Miliccel az a helyzet, hogy ezt az egész hegyet nem így kell kezelni. Ez az egész hegy maga a Milic, most a túlsó, vagyis az északi oldalára kapaszkodunk fel, tegnap meg a déli oldalát másztuk meg, s akkor voltunk a Nagy-Milicen, s rögtön mellette a Kis-Milicen. Most viszont nem megyünk fel annyira, csak kb 750-re. Azt meg hogy szemben milyen csúcs látszott, az ám, jó lenne tudni, de már nem megyünk vissza kinyomozni (nagyon valószínű, hogy a Nagy-Milic volt, oly közeli volt). Ez bizony mind így is van, mert az út egyik pillanatról a másikra átvált, felkanyarodik északnak, az emelkedő eltűnik, a magashegyi hangulat elmúlik, innentől varázsütésre már csak szintet tartunk, vagy süllyedünk. Sok az aszfalt, inkább dimbes-dombos ez a vidék, sarjerdők, fiatal erdők. Néhol le lehet látni a völgybe, aminek előbb déli, most nyugati oldalán megyünk, a falvak helyett fenn. Egyszer elég szépen odaáll az úttal szemben a 820-as Dobrák, de ez is csak látványosság, elkanyargunk a lábánál. A piros jelzés továbbra is követhető, viszont állandóan aszfaltra visz, s a térképen erről nem volt szó, emiatt zsörtölődünk is egy picit.

Nyugodtan ebédelünk egyet, időnk rendben van. A hangulat továbbra is röhögcsélős, nyaralgatós, emmá csak ilyen valamilyen ajándéknap lesz, nem talál már itt ki senki semmit! Na jól van gyerekek, azt nézzétek meg, ott a Szalánci vár! Ott a hegy és a vár ott kellene megaludnunk, hát hogy tudnánk mi ott megaludni, ajjaj valahol lenn kell sátrat verni mégiscsak, valami mezőn. A dilemmázás már ebéd után újra aszfalton, két bokor között kikémlelve észak-kelet felé. Hegyes alakú domb, rajta a vár éppen betölti a tetejét, semmi köze ahhoz, miben reménykedtem: szépen elférünk majd, mint ahogy például a siroki vár mögött, ahol van bőven hely, kényelmesen le lehet telepedni.

A Medvésnél viszont végre elhagyja a jelzés a műutat, és újra igazi erdőben sétálunk. Egy tisztás szélén csicsergünk, Ilonka néni bora kezd megismerni mindenkit a serpák örömére, csendesek vagyunk, van, aki el is szundít, még mindig nagyon jól állunk időben. Ez később soha nem lesz jellemző a Szalánciban, legfeljebb álmunkban. A tisztáson túl megint aszfalt, jobbra a völgyben Újszállás. Aztán beereszkedik az út a Kassa-Nagyszalánc országútra, sodró jobbos, valaki meglógott a zászlóval, s ő viszi be ott legelöl a messzeségben az első felvidéki Pilis-Hargita településre a zászlót.

István volt az, s ahogy beért Nagyszaláncra egyből magyar emberrel találkozott. Emberünk el is magyarázza nekünk, hogyan lehet felmenni a várhoz, s hol van a bolt. Bevásárlás, aztán ami még sohasem volt az eddigi 24 nap alatt, szállásügyi bizottság alakul, hatalmas zajgás támad a téma körül. Odáig biztos, hogy felkapaszkodunk a várhegy erdejébe a piros jelzésen. Aztán, ahol letér róla a vár ösvénye, megállunk, lemálházunk, és mindenki mirmeg-mormog, printyeg-prüntyög, dirreg-durrog, de legalábbis dinnyeg-dünnyög. Há de várjá m áhá úgy kéne hogy előbb. Na de azt mondom! Na de nem azt mondom?! Hám á má! A túravezetőnek egyedül az nem tetszik, hogy nem lesz víz a tábor közelében, pedig a jóemberünk mondott valami tóparti sátorhelyet is a környéken. Végül felmegyünk, hisz a várat mindenképp látni kell. Fenn azonnal eldőlt a kérdés!

Hajjaj legszívesebben megint ott lennék. Csúcspillanatok, csúcshely a Pilis-Hargitán. Lényegében már a vár területén belül, de mégis az erdőben. Békés, mesebeli liget. Még "zuhanyzónk" is volt, négy méretes bokor között, akácfa törülközőtartóval, mindennel. Tehát a falak még állnak itt is, ott is, de az erdő finoman beköltözött, összefogott a várral, és ketten együtt elvarázsolt helyet adnak az érkező vándoroknak, nézelődőknek. Picike kis terület, éppen elfértek sátraink egy-egy fa alatt. Napnyugta aranya a háttérben sátorállítás közben. Valószínűleg ez lehetett a külső vár, mert innen az ösvény tovább megy, és hirtelen felvisz 5- 10 méterrel magasabbra, vagyis a hegy legtetejére, ahol balra egy bástya, jobbra egy torony maradványa áll. S a kettő közt egy kicsi rét (itt is elférnénk, de túl szeles), amiről remek kilátás van a Nagy-Milic-hegycsoportra, s a gerincre, amin idáig jöttünk.

Igazi csillagnézegető hely, né a sok galamblelkű (há ne csak engem hívjanak má így az udvarhelyiek!) szökdös is felfelé, s ott fekszenek sorban a gyepen az éjszakában, van, aki ott is alszik, míg egy zápor be nem veri a sátrába. De előtte még történik egy s más, jövünk- megyünk, teszünk-veszünk a birodalmunkban, s közben rettenetesen élvezzük. A Hargita közben elégedetten nézeget a Cekend-tető és Homoródfürdő irányába, látod, jót találtam ki nekik. A mellette álló Mihály meg csak hallgat.

A zuhanyzás elterjed a nép között, aki éppen benn van, mindig ügyel rá, hogy valami marhaságot kikiabáljon a többieknek. A Zemplénben jöttem rá, kulcsfontosságú, hogy érkezés után az ember rögtön zuhanyozzon le, egészen máshogy fejezi be a napját, márpedig ilyenkor sorsdöntő az összeszedettség. Épp ezért féltem a nomád szakasz elindulásától, de itt rájöttem, hogy egy másfeles palackból isteni zuhanyt lehet csapni, s még marad is benne víz. A Tengely kicsit lennebb a sátraktól tüzet csihol, (az időjárás továbbra is kegyelmi) s nyugodt vacsora, borozgatás kezdődik, majd gyors beálmosodás. Azért még a tetőre ki kell mennünk. Simma Zsolti még feszeget valami erősen csillagos témát az ég alatt, de én már nem fejtem ki. Inkább lassan kipontozódunk. A nagy izgalommal várt Szalánci első napja győztesre sikerült.

Folyt. köv.