Tömeges lemondások után három emberrel vágtunk át a Bükktől a Zemplénig, igazi vándor hangulata volt,
még tán jobban, mint az eddigieknek. A túrának áttörés jellege volt, ennek ellenére szép helyeken is jártunk,
közbe jött a Cserehát déli nyúlványa, majd a Szerencsi-dombság, s persze a Sajó, meg a Hernád.
Sűvítő jeges szélben, ragyogó napsütésben cammogtunk át Sajóbábonyból Sajóecsegre, a gitár, a zászló,
Gergő meg én. Püff egy kocsma. Békés délelőtti söröcske! Zenebona, barátságos kocsmabeliek. Az egyik fazon
még térképet is rajzol nekünk, hidakat, bokrokat, oszlopokat jelölve, hogy át tudjunk vágni Szikszóba!
Egy sör után jött a Sajó, nem éppen szelíd országos belvíz és árvízhelyzet, a legvészesebb éppen Szikszón.
Boldva nem volt messze, még mindig országúton, csinos templom, majd fordulás délnek, már-már véget ér a falu,
kezdünk rettegni... De nem, megvan a kocsma! Hangos zene, fiatalok, újabb söröcske!
Boldva után a kocsma agytröszt tanácsára már nem mentünk el Senyére, ehelyett le balra keletre. Hosszú ideig
kocsma nélkül, itt először a nap során nem aszfalton, kopár dimb domb mentén egyenesen, patak is kerül, jó vörös
a sara. Mintha sehová se tartozna ez a hely, a Jóisten is csak alig-alig pislant ide. Valami út mégis van mindig kelet
felé, sőt egy tanya is közeleg. Na itt jó lesz vigyázni.
A szél felőlük fúj, addig élünk. 10-15 percig semmi gond, közben jobbra egy dombra kapaszkodva kerüljük a tanya
épületeit, hátha megússzuk. Már fenn visszanézve egész messziről, tyű ezt jó hogy kikerültük. Hatalmas juhászkutyák
sorjáznak elő az egyik épület mellől. Egy-kettő, három, négy, öt. Hat... Oly messze vannak, hogy sokáig nem vesszük komolyan.
Néhány villanással később viszont már fenn vagyunk mindketten a villanyoszlopon. A gitár és a zászló lenn.
Valaki kurjant, a kutyák hátrálnak, mi lemászunk, aztán mégis felénk jön a gazda, s ekkor már nincs időnk elmenekülni.
Így lett aztán a hat hatalmas juhászkutya Pilis-Hargita résztvevő. Mikor odaértek, kettéváltak, és úgy vettek körbe,
mint a legképzettebb hegyi vadászok, síri csendben. Ekkor odalépett hozzánk a gazda, kezet fogott velünk, s azt mondta:
"Sziasztok, Ambrus Zoltán vagyok, ősmagyar génbankot csinálunk itt, gyertek be szétnézni." A kutyák szagmintát vettek,
aztán nagy puszikat adtak a kezünkre és a fényképező lencséjére. A két hegyet összekötő útvonalon ilyen ember lakik.
Vár minket bármikor sátorozni. Később elárulta, a zászló miatt érdeklődött, azt látva gondolta, hogy csak jó emberek
lehetünk. (Biztos a kutyáinak is ezért nem adott oda ebéd helyett.) Sőt még egy részletes térképet is kaptunk tőle
a környékről. Nagy kincs ez a Sajó-Hernád túrán!
A jó egy órás látogatás után Zoli elbúcsúzott, de a gyönyörű ebek (képtárban láthatóak!) legalább egy kilométert
jöttek velünk az 1500-ból.
Hatalmas hótorlaszokon át botorkálva, egy helyütt a Bükkben gyönyörködve jutottunk át Alsóvadászra. A hó helyenként
egy méteres volt, telefonon vissza is szóltunk Zolinak, egyelőre ne menjen be a feleségéhez Miskolcra (épp most
született gyermekük), mert lehetetlen.
Alsóvadászon már sötétben újabb szép templom és világháborús emlékmű, s finom jó bor a krimóban!
A kocsmában a falu főerői hamar a szívükbe zártak - egy gitárral és egy méretes magyar zászlóval mászkálva nehéz meghúzni
magunkat egy sarokban - az egyik újdonsült cimbora mindenáron itatni akart, mikor valahogy ezt kivédtük,
hozott nekünk mást. "Sportszeletet szeretitek?" vagy "Sportszeletet szoktatok...?" Ki tudja ezt a hatalmas zajban...
Kocsis Gergő rávágja: "Persze, hogyne!"
Mivel azt hiszi, azt kérdezték, szoktunk-e sportolni.
Én azt hiszem, a sportszeletre mondta, közben az emberünk diadalmasan lerak elénk két sportszeletet, én pedig megállapítom,
hogy ez a Gergő nem szégyenlősködik, lám, milyen őszinte gyerek! Aztán Gergő rádöbben az eredeti kérdésre, én is lassan a
félrehallásra, s kitör a nevetés.
A Pilis-Hargita eddigi csúcs félrehallása.
Öt perc múlva a cimbora egy csomag pisztáciára is meghív, majd felajánlja, hogy legközelebb elvisz minket Felsővadászra,
Rákóczi kastélyát megnézni. Ennyit a falusi emberek szívéről. Túra újra aszfalton már jó állapotban, holdfényben Szikszóra.
Ott pedig a monumentális kivilágított templom, majd Boci!!!
Hárman vagyunk, s remek vacsorát, sörözést borozást csapunk. Minden idők legburzsujabb Pilis-Hargita szállásán, szinte szállodai szobában.
Reggel a sín mentén küzdés Aszalóra, világháborús emlékmű turullal, két templom. Onnan jókora sárban, szintén földúton Halmajra,
itt Debrecen város címere az egyik kapun kifaragva, Szent István szobor a templom előtt. Kiskinizs következik egész hamar, ahol
egy kertészkedő koma - akárcsak a Mátrában - ránk szól: "Valamit énekeljetek már azzal a lobogóval!"
Mire Boci rá is zendít jellegzetes nótájára. "Szél viszi messze a fellegeket..."
S már itt is vagyunk a drága Hernád partján. Szelíd és szépséges. Bőséges ebéd, pihenő, töltődés a gyönyörű ligetesben.
Hernádkércs következett - szép házakkal, melyeken Boci el is mutogatta, hogyan néz ki, mikor egy háznak jó alapja van (szinte életre
keltek a szavai, s leírták ugyanezt egy házasságra) - eztán véget ért számunkra az aszfalt, s következett a legnehezebb szakasz.
Találd meg barátom, Te Pilis-Hargita úttörő az utat Hernádkércsről Monokra! Át a szőlődombokon. Aki találkozott már jól megtermett
szőlődombok nagyra nőtt seregével, az ezen a ponton némi nyugtalanságot mindenképp érez. Nem tudom, hogy fogom átadni a jó
receptet az utánunk jövő Pilis-Hargita vándoroknak ezen a szakaszon, innen Debrecenből nehéz megmondani. (vagy ahogy szegény
Knézy Jenő mondta a közvetítésben, vitatott helyzetnél, mikor meg volt sértődve amiatt, hogy nem vitték ki a külföldi meccs
helyszínére, s ehelyett Pestről kell közvetítenie: "Kedves nézők, én innen a Köztársaság térről ezt nem láttam!")
Főleg, hogy továbbra sincs térképünk ide. Az út elvitt az első domb tetejére, ott egy kereszt mögött végtelen táj, s a Zemplén hatalmas
tömege szélesen elterülve. Dobog a szív, itt a Zemplén. Az út egy ideig visz keletnek, aztán eltűnik. Dél felé dzsalunk elképesztő
mélységű sárban, lépni alig lehet, 10 kilókat kell emelgetni, haladás semmi, s a túravezető lesérül, éles fájdalom a térdhajlatában.
Kőkemény bozótharc kerekedik. Monok kb 5 kilométerre lehet, de nem lehet arra haladni, s különben is, fogalmunk sincs melyik domb
mögött lehet. Hát csak megyünk-megyünk amerre engedik, az ötlet atyja fájdalomtól könnyezve, egyre lassabban sántikálva.
Szőlődombok, erdő, majd patak, s igen, a víztározó. Ez az egyetlen támpontunk, azt az egyet tudjuk, hogy a víztározó Monoktól
délre van, sőt út is vezet onnan Monokra. No ezt kínkeservesen megkerültük, hosszú kilométereken át nem akart vége szakadni! A
túravezető végleg lesérült, a zászlórúd kettétört, de végül csak kivágtuk magunkat. Boci még örült is a kitérőnek, mert így a
túraútvonal részévé vált egy szép víztározó. A túra zászlaja Kossuth Lajos szülőházába érkezett március 15-én.
Monokon a Zemplén kapujában várjuk a folytatást. A törött túrazászlórúd a Kossuth-házzal szemben figyel.
Hegobox