Beszámoló a Mátra-túráról
(2005. Június)

 

A Pilis-Hargita túra 8. napja: Pásztó - Galya-tető (20 km)

(Békásmegyer - Galya-tető összesen 178 km)

Újra csak a pásztói vonalon döcög velünk a vonat. Szívjuk a füstjét, a reggel elkésett túravezető meg dicséri a friss levegőt. Méregetjük a Mátra erdőkkel borított hegyeit. Szurdokpüspöki tájékán felnyerít a túravezető, ó itt aludtam én egyszer a kanyarban! Az út mentén felvertem a hálózsákomat, a biciklit meg magamhoz láncoltam. Egy kislyányformához tekertem Balassagyarmatra, de letagadta, hogy otthon van, így este 6-kor indulhattam vissza, újra neki a Cserhátnak! "Letagadta?! Hogyhogy letagadta?" - hüledezik a nép. Így volt bizony! Aztán éjjel 2 körül Szurdokpüspöki környékén meg kellett pihennem, és ott volt az a jó kis kanyar!

Na de a zászló újra Pásztón van. El is kezdi tekergését a palócvárosban. Egy öreg koma szembejön biciklivel, s ránk kiált: "Nóta az élen!" Mivel épp az élen trappolok a lobogóval. Nóta nem kerekedik, pedig Legó Apánk oly régóta meghirdette a Pilis-Hargita dalgyűjtést és gyakorlást. (Nem baj, a Bükkben már szép eredményeink lesznek.) Na, de nincs is itt ez a tekergő, sőt azt se tudjuk, hogy hol van. Már vonaton kétségbeesett telefonálás indult miatta - de nem leltük nyomát sem. Úgy volt, hogy jön. Ha itt van, akasztják, ha nincs itt, siratják. Ilyen ez a Legó.

Szebbnél szebb utcaneveket hallunk a helyiektől, hol kell kisétálni a városból a Mátrába, vagyis fel a Nyikomra. A Rózsák útja mégis csupán kisebb csavarral kerül meg, köszönhetően Túravezető Györgynek. A szőlőben egy bácsi még egyszer elmondja, s bár a zöld kereszt jelzés sehol, sikerül tartani a jó irányt. "Mindig csak keletre", ahogy az egyik kötelező nóta mondja, el a Tölgy-kút mellett, a Kamara-gödörben felfelé.

Gödör helyett ez egy bokros cserjés terület, balról fenyvessel kísérve, szemben velünk tekintélyes hegyek. Itt tartjuk egy tisztáson a túrát nyitó ceremóniát. A Mátrának 9-en vágunk neki, süteményes Ildi, Ági, Eszter, Kati, Karcsi, Dezs, Kocsis Gergő, Dénes, Hegobox, s még nyolcan csatlakoznak később, ez összesen 17! A Mátra a legnépszerűbb hegység eddig a 21-ből, s alighanem az is marad. De meg is érdemli, mert a Magyar-középhegység királynője, ez szép csendben kiderül számunkra.

Zászlórúd nincs számottevő, táska tartja a lobogót középen. Köszöntjük Ildit, ő túraújonc, ólomsúlyú zsákkal érkezett (Plesu Pisti nyomdokain), amiből viszont nagy halom, csodásan finom süteményt szedünk ki. A szertartás végén Dezső mindenkinek megmutatja az Ismerős Arcok friss aláírását a túrazászlón. Vándorutunk befejezésekor énekelhetjük majd a dalukat:

Most hogy megjöttem, utam végén itthon vagyok,
Nézem a hegyeket
A partjára ülök, s a jéghideg Küküllőben,
Hűtöm az üveget
A fenyők illatát érzem, s ha jól figyelek,
Hallom a szavukat
"Isten hozott testvér" súgják, s lassan
Meghajtják magukat...

A Kormorán Családi Napon, a koncertjük után sikerült pár szót váltani velük, s ekkor írták alá a Pilis-Hargita zászlót. A túrára is hívtam őket, mire Nyerges Attila, az énekes csupán annyit mondott: "Srácok, csak akkor mehetek, ha végig lefelé megyünk." A dobos, Kovacsik Tomi viszont elkért tőlünk egy ismertetőt. De jó lenne a túrán egy Ismerős Arc! Pár hét múlva aztán a Székelyföldi Rockmaratonon tűnt fel a társaság, s a honlapjuk hetekig az ott tapasztalt fogadtatást leíró és megköszönő sorokkal nyílt meg. Ezt a Rockmaratont kihagytam, de a korábbiakról emlékszem, milyen hátborzongató élmény volt egy-egy magyarországi zenekar érkezése a több ezres székely rockertársadalomban elvegyülve. A debreceni P. Box énekese például hónapokkal a koncertje után is a székely rockmaraton karszalagját viselve lépett fel a debreceni Lovardában (én is abban mentem a koncertjére, pedig nem beszéltünk össze), akárcsak Kalapács. Képzelem, most megint mekkora varázslat lehetett a szejkei dombok között, ahol annak idején Tamási Áron ballagott hazafelé éjszaka Udvarhelyről Farkaslakára.

Mi egyelőre a Mátra nyugati lejtőjén ballagunk felfelé bokrok, cserjék között. Nagy szerencsénk, hogy felhős az ég, mert itt is hosszan aszalódnánk, akár a Naszály alatt. Mögöttünk szépen kirajzolódik a Cserhát, középen ott van a Tepkével végződő vonulat. "Na azt kerültük meg délről a nagy mentés idején!" - mutogatom Gergőnek. Kocsis Gergő az utolsó mohikán, aki az eddigi 160 km alatt végig itt volt. Közben Süteményes Ildi kifullad a hatalmas menetszerkó alatt, szétpakoljuk, és vígasztaljuk.

Kényelmes tempóban elérjük a Nyikom-nyerget (680 m), az eső is elered, Dezső pedig rövidre zárja a témát, és a sajátja fölé felveszi Ildi hátizsákját. A Nyikom-réten túl a piros úton a Nyikom-forrás felé kezdünk ereszkedni. A nap kisüt, és hirtelen varázslatos helyre érkezünk. Lélegzetelállító fenyves, méltósággal teli faóriásokkal. Döbbenten bámészkodunk. Bár nem látjuk honnan ered, de a Nyikom-forrásnál járunk.

Vándor, ki a Hargita felé eléred a Mátrát, hallgass ide. Dőlj hátra, lazíts, öt csillagos hegységbe érkeztél! És Te is, kedves olvasó! A Cserhát útvesztői után kényelmesen barangolhatsz, pontosan, sűrűn és jól láthatóan felfestett széles utakon, s közben a Mátra elhalmoz mindenféle ajándékokkal.

Van itt idő mindenre, még mesére is. Történt egyszer, hogy Biciklis Gabesz - az én kiváló albérlőtársam Frici bácsi birodalmában, Normafán - hogyan, s hogyan nem, azt nem tudom, de egy focilabdával tért vissza a Balatonfelvidékről. Valami elhagyott vityillóban találta tán. Később ő visszatért Szombathelyre (a túra elején azért velünk volt!), ez a takaros kis focilabda viszont jött az új albérletbe. Legnagyobb elképedésemre Dezső alvezérem a Mátra túra közeledtével elkezdte pumpálgatni. Sehogy sem ment neki, végül jót röhögve rálegyintettem, "nem baj Tesókám, majd felfújod tüdővel!" Egyúttal meg is nyugodtam, ezt már képtelen lesz megoldani a srác, így nem cipel magával hülyeséget. Másnap reggel látom, hogy a Pilist, Börzsönyt, Cserhátot látott Pilis-Hargita főtiszt utolsó mozdulatával a hátizsákja tetejébe nyomja a kőkeményre fújt labdát! Közepesen lepukkant albérletünkben mit találhatott pumpa helyett, rejtély. Hatalmas nagy tekergő.

A fenyves után nem sokkal az Erdész-rét következett. Pihenő fényárban 600 méteren, hegykoszorúk között. Nyár eleji virágos rét és erdő ölelkezik. Mi pedig fejelgetünk a balatonfelvidéki labdával. Számomra ez etalon a Pilis-Hargita pihenői között. Gergővel, Dezzsel és Dénessel egy jó félóra alatt felállítjuk a túra első fejelő rekordját, 14-et. Körülöttünk heverésző, csipegető, vigyorgó nép az édes, langyos napsütésben. Háttérben tekintélyes hegyláncok őrködnek, tartják a világot. A labda egyszer csak lezúg a mélybe a rét szélén. Na ennek annyi! Dénes szó nélkül vigyorogva utána veti magát, és eltűnik. Mire hímegünk hámogunk kettőt, már meg is jelenik vele lihegve, azt mondja, jó 50 méterrel lentebbről hozta vissza. Egy ilyen réti fejelésért már megérte megszervezni ezt az egész őrültséget. Mátraszentimre felé indulunk tovább. Dénes kritikus sörhiányban szenved, ezért eliramodik a falu felé vezető ösvényen. Az út bokrok között kezd ereszkedni, s közben lélekerősítő zöld tenger tárul elénk: előttünk a falu völgye, s körös-körül erdővel borított hegyek. "Hege! Köszönöm, hogy elhoztál!" - szól Ági. Az örökké mosolygó királynő, a Mátra, ha már egyszer itt vagyunk, kényeztet minket.

Dénes rossz szagot kapott, így a boj utoléri, és magába szippantja. "Gyerekek, valahol itt van Vidróczki barlangja, nem kéne megkeresni?" A rendszerint hatalmas málhákkal, dupla másfeles palackokkal, gitárral mászkáló Kocsis Tengelynek csak ennyi kell. Azonnal lecsapják a cuccot a földre, és beleszimatolnak a levegőbe. Akármilyen nevezetesség sejthető a közelben, ők nem ismernek kegyelmet. Legyen az bármily kis himmi-hummi kastélyrom vagy épp faldarab.Az útról Mátrakeresztes felett balra leágazva meg is találjuk a barlangot. Kellemes kis garzon, a sör, a Nemzeti Sport, az atlétatrikó és Vidróczki épp el is fért benne. De a lényeg a barlangon túl volt, a Tóth-forrás vizéből táplálkozó 2-3 méter magasból lezúduló Alsó-vízesés. Na csak ez kellett a népnek! Nekivetkőzés, zuhanyzás, dögönyözés. A sok hajas - ahogy Székelyföldön mondják - csapkodta a sörényét. Kocsisék persze valami felső vízesést is kinyomoztak a közelben, s végül ezt is kipipálták a kb. másfél ezer km nevezetességei között.

Az agyonkényeztetett vándorokat tovatereli a zászló, megérkezünk az árvíz sújtotta Mátrakeresztesre. A nagy erővel zúgó Kövecses-patak szikláin átkelve jutunk a faluba. Ez a patak gyűjti össze a minden égtáj felől a településre beérkező Kis- és Nagy-völgyi, a Csörgő, a Tó-réti és a Fitó-patak illetve a Tóth forrás vizét. Nem csoda hát, hogy ilyen bővizű. Itt aztán van, mire ügyelni. Bár az egyik riport szerint az árvízben a főszerepet az erdőirtás játszotta. A Kövecses-patakon túl munkások serénykednek az új hídon. Itt, ahol a Csörgő- a Kövecses-patakba ömlik, már jókora, frissen épített betongátak között fut a megzabolázott víz. Az ember küzdelme az ember által megvadított természettel. Ne feledjük, nemcsak az erdőirtásról, de a megbomlott évszakok miatti szélsőséges csapadékingadozásról is mi tehetünk. Az első utcán látszólag minden rendben, de az egyik ház oldalán, egészen magasan ott van bizony víz nyoma.Ekkor még nem sejtettük, de jó két hónappal később a Kárpát-Haza keleti végében, Székelyudvarhelyen, az Orbán Balázs utcában nagyjából ugyanezen magasságban hömpölygött víz. A legnagyobb székelyről elnevezett utcában egyébként éppen Dezsőék háza előtt állt meg az áradat. A székely gőzös vasúti töltése állította meg. Mire készüljünk még ezek után?

Mi mindenesetre vizet veszünk, s megindulunk a Csörgő-patak mentén. Addig-addig imbolygunk felfelé a sziklákkal borított meder mellett, míg elkezdünk gyanakodni, hogy túlmentünk a fallóskúti leágazáson. Emerre is szétnézünk, amarra is felderítünk, végül elindulunk visszafelé. Mindenki emlékszik arra a kidőlt bedőlt átkelőre, há' mindenki gondolta is, hogy ott kellett volna letérni. Pilisről a Hargitára tartó barátom, a zöld út jobbra egy eléggé benőtt patak átkelővel indul, könnyen el lehet véteni. Hatalmas fák között, a Fiúsom-patakkal párhuzamosan kapaszkodunk mindig felfelé Fallóskúthoz. A Fiúsom-patak a fallóskúti Szent-kút vizét viszi a Csörgőhöz. Mikor bevárjuk a Soós tengelyt, kiderül, szegény Karcsi térde egyre jobban megsínyli a túrát.

Fallóskúton eláll a lélegzet. Több órás caplatás után a rengetegben egyszer csak beérünk egy pompás fasorral övezett széles, csendes útra, ennek két oldalán szebbnél szebb házak. Csend. Mindent átható fenséges nyugalom. 600 méter fölött vagyunk. Szóval erről mesélt ennyit MarusTomi cimborám. Aki egyébként abszolút túrajelölt, csak épp beragadt a rajtnál. (Kelemen Lórihoz vagy épp Polgár Dávidhoz hasonlóan.) Ám azt elárulom, nemrég volt felmérni a terepet a 19. Pilis-Hargita hegységben a Kelemen-havasokban.

A Szent-kút felé fordulunk, és az eddigieket megkoronázza az út jobb oldalán egy egész kertet és házat beborító, elképesztő méretű hársfa. A kedvenc fafajtám. Magyarok lakta területen a legutolsó Mária-jelenés helyére érkezik a Pilis-Hargita túra. A zászló belép a kapu alatt, elhalad a hófehér Mária szobor mellett, jobbra is, balra is egy-egy gyönyörű oltár. Széksorok között lépkedünk a kolostor felé. A fallóskúti remete egy padon üldögélve fogad minket. "Bocs, hogy ilyen viseletben vagyok, de óriási a hőség." Egy szakállas, kerekded, rövidnadrágos, kedélyes remete. Körbevisz minket a belül még többnyire üres épületben, aztán kinn üldögél velünk, míg uzsonnázunk, s vizet veszünk. Az itteni víz nem akármilyen, később is érezzük erejét. A remete jókedvűen mesél a helyről és a munkájáról. Mikor megtudja, mifélék vagyunk, s milyen céllal haladunk, megörül. "No hát akkor, mivel én már soha nem fogok eljutni a csíksomlyói búcsúba, arra kérlek, add át üdvözletemet a Salvatore kápolna remetéjének." Isten segítsen, hogy eljussunk odáig. Ha elérjük a Madarasi-Hargitát, s az elénk jövő székely "szembecsapattól" testvéri ölelés után átvesszük a zsák Hargita sört, akkor leereszkedünk a Csíki-medencébe, elmegyünk a csíksomlyói Szűzanyához köszönetet mondani, s megpihenünk a nyeregben.

Este 6 elmúlt, már eléggé zsibbadtak vagyunk, érezzük a Mátra púpjait, s még mennünk kell ma 6 kilométert. Kisétálunk a remete birodalmából, s a kék úton Mátraszentimre felé indulunk. A terep nem nehéz, Dénessel szerencsésen elmélyedünk valami foci témában, s mire észbe kapunk már be is értünk a 800 méteren (!) fekvő faluba, épp egy debreceni üdülő mellett. Innen a Bőgős-rétig kellemes az ösvény, aztán azonban nincs mese, fel kell kapaszkodni a Piszkés tetőre (944 m), nem halálos szintkülönbség, de egy ilyen nap végén fújtatunk tőle. A két legőrültebb túratag viszont épp itt szökik meg, s mire utolérjük őket, már egészen meglágyulnak. Dezső és Dénes barátunk a Piszkés-tető mellett az ösvény közepére rajzolt pályán lábteniszezik. Az erdő e pillanatban felfigyel a Pilis-Hargita túrára. A fák egymásnak adják tovább a hírt, másnap reggelre a láncolat mind a huszonegy hegységében ezen tanakodnak a legvénebb fenyők és tölgyek. Kik ezek az idióták azzal a zászlóval?

Az utolsó kilométer megint fenséges erdőben, a naplemente fényeiben, kényelmes, puha ösvényen. Még nappali fénynél leljük meg a szállást, újra egy mesebeli hely, amit mindenkinek ajánlunk: a turistaház Galya-tetőn. Közben megkerül Zsófi és Berci, ezzel két Börzsönyt megjárt Pilis-Hargita veterán csatlakozik a túrához. Lepakolás, tűzcsiholás, sütögetés. Egy ember érkezik délről. Harsány ünneplés és szidalmak. Hol voltál?! Legó vigyorog, s hebeg-habog. "Ne haragudj Hege, nem tudtam jönni... de megérte..." (mármint nem jönni)

Túralétszám már 12, előkerülnek mindenféle üvegek egész hirtelen, valahogy pont Legóval párhuzamosan. Kocsis Knopfler Gergely gitárja és tekintélyes alkoholmennyiség a tűz körül. Piramis nóták nagy mennyiségben, Lordtól a vándor, aztán a lányok visszatérnek valami éjszakai tekergésből, s meghozzák a túrára a sámándalokat! A Pilis-Hargita túra elvarázsolt percei."Mutasd az utam dobom, agancsos-patás hátas állatom..." Újra meg újra elénekeljük a két sámándalt teljes egységbe forrva. Kikapcsolódunk mindenből, együtt vagyunk benne a dalban. Lám-lám az elveszett egység nincs is olyan messze. Ha sikerül megtalálni, túléljük az eljövendő zűrzavart.

A Pilis-Hargita túra 9. napja: Galya-tető - Várbükk (20 km)

(Békásmegyer - Várbükk összesen 198 km)

A szokásos 30 tojásos reggelivel kilőjük magunkat, s már fenn is vagyunk a Péter-hegyese kilátóján (960 m). Sajnos Karcsi térde nem jött rendbe, így cserháti újoncunk és nővére hazatér. A kilátón hatalmas szélben fényképezgetünk, alattunk Mátraalmás. Azt hiszem, a kilátó körüli bérceken lépkedve halljuk meg először a szél hangos zúgását, ez innentől kezdve a Mátra túra jellegzetes elemévé válik. Állandó zúgás, illik a rengeteghez és a nyolc-kilencszáz méteres magasság látványaihoz - egy elvarázsolt utazássá válik a menetelés, ahogy órákon át csak ezt hallod.

Galyatető egyébként is Fallóskúthoz hasonló világteteje hely. Mindössze 5-6 órát aludtunk, de kisimultan, erővel telítetten ébredtünk. A Pilis-Hargita útvonal egyik fő erőgyűjtő helye ez!

A kilátón túl a kék jelzésen ereszkedünk a Nyírjes-bérc tekintélyes fenyveséhez, majd az irtásra kiérve balra megpillantjuk a Kékest, jobbra pedig egy tavat, a Mátra kellős közepén. Mindez 30 fokos hőségben. A népet innentől kezdve nem lehetne megállítani, nem is állítják meg. A két szent hegyet összekötő hivatalos útvonalba pillanatok alatt bekerül a Csór-réti tó. Előtte ugyan nem volt biztos, hogy bekerül, hiszen a Hargita-irány ezen a ponton a Kékes. A Pilis-Hargita hírlevelekben egyszer megpendítettem, hogy kicsi kerülővel egy tavat is útba ejthetünk, ám nem kaptam választ, jól van, ezt elsunnyogták az emberek. Aztán megindul a túra, s a rajttól kezdve kérdezgetik: "Hege, mikor lesz a tó?" S kiderül mindenki fürdőruhával jött.

Zúdulunk is lefelé a Csór-réti tóhoz a zöld-négyzet jelzésen, erről jobbra indulva ügyes kis ösvény visz át a sűrű erdőn a vízhez. A székelyföldi Szent-Anna-tóhoz hasonlítható gyöngyszem, 500 méter magasságban, a hegyek koszorújában, a Pilis-Hargita 183. kilométerénél. Jó darabig tökölünk a jéghideg víz fövenyes partján, benn annál hamarabb megszokjuk. "Kásás!" üvöltés száll a hegyek közt, Biciklis Gabesz focijából hamar vízilabda lesz. A két alvezér orvul fényképezi a vízből kikászálódó lányokat, majd közösen gyógyítgatjuk Kocsis Gergőt, kinek megártott az esti muri, de sokkal inkább a most véget ért kőkemény vizsgaidőszak az egyetemen. A hibátlan hadnagy az egyetlen emberem, aki eddig minden kilométeren ott volt a zászló alatt. Közben Berci remek számokat játszik a parton a saját együttesétől. Bárcsak lenne egy Pilis-Hargita nevű zenekarunk, ej de gyönyörűen szólna a debreceni P-Box Ezerév című száma, amit a most meghalt Cserháti Pityi utolsó ajándékként itthagyott nekünk. "Elindultak - fényes csillagösvénytől - a hosszú útra - messzi ősi földről..."

Megkezdjük az emelkedést 1014 irányába. Sajnos Gergőnek komolyabb gondjai vannak, így Dénes a műúton elindul vele stoppal Gyöngyösre. Kocsis hadnagy hazatér, a zászló megy tovább - aztán jó 30 kilométerrel később a beke is visszatér a Hargita útvonalra. Tovább emelkedünk, majd a Csór-hegy derekán a hegy csúcsa (és a Kós Károly kilátó) helyett jobbra fordulunk. Kényelmes út egy újabb fenséges bükkösön át a Mátra-nyereghez, itt érjük el a Parádról, Galyatetőről, és Mátraházáról érkező műutak kereszteződését. Az autóúttal párhuzamosan indulunk a Hidasi-erdészházhoz, a főemberét vesztett túravezető az élen csörtet, bánatában Tunyóvá változik, s jól kiereszti a hangját. Mint például:

Szééép Mezőőő Szááárnya szól
Szeme ég, lángot szór
Indulunk lóra hát, aki bír
Eeelhagyom földemet
Százezer ősömet
Aranyos Szegellet álma hív

A fák hallgatnak, hátulról Legó nagyritkán bele-belekontráz. Az erdészháznál megleljük a sárga utat, s mit sem sejtve caplatni kezdünk felfele a Som-tetőre (787 m). A tető után egy irtás mentén bandukolva közvetlenül a Kékes alá érünk, a csúcs nyugati oldala egy meglepő alakú hatalmas tömb a szelídebb hajlatok tetején. Méregetjük, fényképezzük, hátrafelé is bámészkodunk, minden eszünkbe jut, csak az nem, amit egy ilyen kőtömb jelent - a gatyarepesztő mászás. A sárga utak kereszteződésénél beérünk az erdőbe, s itt eláll a lélegzet. Kiderül, a jó öreg Naszály (a Cserhát nyugati kapuja) meredekségét a Pilis-Hargita útvonal ezen pontján fokozta az Úristen, alig bírja a nyakunk, mikor felnézünk, a hegy közelíti a függőlegest. Süteményes Ildit segítem a falon, a többieket egy tisztáson érjük el ájult állapotban. Fenn a Sombokornál könnyebb terepen, alacsony göcsörtös fák közt újra szélzúgásban. Újabb tisztás, s aztán fenn vagyunk. Ott van az otromba torony, de megfordulunk, s előttünk a nyiladék, alattunk a végtelen táj. Zsupsz le a fűbe, felhoztuk a zászlót a Pilisből a Kékesre! Isten tudja miért, de hatalmas érzés. {"Földanya vigyáz majd reánk, ez a hazánk!"}

U2 számokat játszok a kékség felett, közben mindenki szétszéled. Bravúros gyorsasággal megérkezik Dénes is, a Nagyhaláltól indulva a déli sípályán szaladt fel, nem semmi tornagyakorlat lehetett. Megtaláljuk Ildit is, a Pilis és a Börzsöny után a Mátrában is csatlakozik hozzánk. Ismerkedés, jövés-menés, műfénykép, majd indulunk a nap második 10 kilométerének. Délután 5 óra elmúlt, szépséges gerinctúra vezet tovább kelet felé. Nem messze a Kékestől újabb szent hely. A kereszttel ellátott Erzsébet-szikla. Ki egy kicsit leül, az érzi. Egy sátrat felállítana ide valaki, jót töltődne, az biztos. Az első Pilis-Hargita is megáll itt hál' Istennek jó pár percre.

Egyik csúcsról a másikra bandukolunk, nézelődni, sétafikálni már nemigen van időnk, a Sas-kő (898 m) világháborús emlékművel ellátott kilátóhelye is egyetlen pillantást kap, és egy képet. A szél folyamatosan velünk van, mesél, mesél, hozza az üzeneteket, hordozza az álmainkat. Ez a dolga a világ bércei között. Jó ideje csak menetelek elöl, hogy tartsuk a szükséges tempót, s naplementére elérjük a szállást. Ági mögöttem vagy 10 méterrel szépen tartja lépést, s közben ő is a szelet hallgatja. Mögötte a lányok, csak a két tekergő alvezér nincs sehol. Mikor üzenek, rohannak előre, s elkezdenek vágtatni az élen, megint hátrább kell őket rendelni. Berciék meg a Börzsönyhöz hasonlóan most is eltűntek, fineszes páros, akárcsak Kóspallagon, estére most is előkerülnek - egy másik útról.

Öt kilométerrel a vége előtt a Mraznica-kapun túl már jól állunk időben, ekkor viszont újabb csúcsok kerülnek elénk, viszonylag sűrűn. Mraznica-tető (701 m), Felső-Tarjánka (680 m), majd az egészen izmos Nagy-Szár-hegy (743 m). Ez utóbbi legtetején fújtava, szédelegve állunk, s közben káprázatos látványban fürdünk. A késő délutáni fényekben itt készült fényképek a Pilis-Hargita legszebbjei között vannak.

A Cserepes-nyereg vadászkunyhóját elhagyva jobbról kerüljük sűrű erdőben a Cserepes-tetőt (734 m), valahol itt érzem meg, s hatalmas öröm gyúl a szívemben: "Keleten vagyunk!" Sikerült eljönnünk haza a túrával. Hiszen mindjárt itt van a Bükk, s bizony mikor a kilátóknál a távolba nézegetünk már ott sejthetjük a Hajdúságot, s rögtön azt is, ahogy jóanyánk éppen süt valami finomat. S innentől kezdve Debrecentől mindig rövidebb lesz az út a túrára, mint Pestről. Istenem, mennyivel jobb itt! Sóhajtok, kivirulok.

A Selyem-tisztásra lefelé menet majd orra esünk, nagyon várnánk a végét, de még egy csapás tűnik fel: az Oroszlánvár (604 m). Felzihálunk utolsó erőnkből, s újra le a túloldalon. Dezső már nem bírja tovább, lerohan. Az ösvényünk egy műútba torkollik, ahol egy épp megálló autóban két leány várja reménykedve a lobogó hajjal érkező székely titánt, azt hiszik, azért fut, hogy lestoppolja őket. Emberünk alig bírja elmagyarázni, hogy őt nem kell elvinni. A késve érkezők persze jót kacagnak a történeten. Főleg, hogy kiderül, most már tényleg csak lefelé kell menni a szállásig, a Domoszlói-kapunál vagyunk.

Ereszkedni kezdünk a Várbükk felé, előőrsünk már a várbükki-erdészházban, s meg is indulnak elénk, hogy megtaláljuk az erdőbe rejtett tanyát, nem messze a csodás vizet adó Csevice-forrástól.

Remek kép készült a pillanatról: a Pilis-Hargita egy naplementétől fénylő nyári estéjén a várbükki-réten megjelenik a történetben Boci. A csapat gyanútlanul üdvözli az újoncot. Boci újoncunk helyi erő, Pétervásárán született, s most Egerben lakik. Megjelenésének súlyos következményei vannak, ezek kicsúcsosodása a Bükk túrán tizenegy vándor számára bekövetkező hasfalszakadásos nevetőgörcs. A túrákra a súly kedvéért katonai sátrat hordó Boci barátunk akár egy melegvizes medencényi öregasszonyt is gond nélkül elszórakoztat egy napon át derűs történeteivel, de egyelőre ebből mit sem sejtünk, csak azt látjuk, hogy hatalmas mosollyal vezetni kezd minket egy mesebeli tisztáson keresztül. Jól körülnézek, de halvány fogalmam sincs, merre lehet a szállás, egyáltalán hol vezet ki út erről a rétről. Tényleg mesékhez tartozik a hely, Boci nélkül meg nem találnánk a járatot. Egy pici ösvényen átváltunk egy másik tisztásra, s annak végén feltűnik egy hosszúkás ház, a mai szállás. Hihetetlen, a ház előtt egy füves focipálya két kapuval, a Mátrát focizva bejáró Dénes és Dezső ideimádkozta. Már rohannak is...

Újabb nagyon fontos részlet, a Pilis-Hargita túra harmadik TÁG-béli F-osztályos tagja: Czakó Ágnes. Az osztálykirándulásokon, bulikon, Tisza-túrákon rengeteget bizonyított Czakó Ági, Boci felesége megszokott mosolyával ül a tűz mellett, osztályunk végleg itt van a túrán, nagy köszönet érte. Általános ájuldozás az erdő mélyén álló lakhely bájától, tűzrakás még világosban, vacsora, majd ki erre, ki arra. Hullócsillagnézés elég fáradtan - ezen Legó hason fekve (!) vesz részt - végül kipontozódunk.

A Pilis-Hargita túra 10. napja: Várbükk - Siroki vár(16 km)

(Békásmegyer - Várbükk összesen 214 km)

Korareggel, tájcsizős lányok az ablakon keresztül a réten, ébredés egyedül egy szobában, tyű de rosszul aludtam, tyű de keveset. Legó horkolása elől menekülve vágódtam ebbe a szobába, de itt se volt jobb. Na nem baj, átszédelgek a szomszéd szobába, s elkezdem: JÓ REGGELT PILIS-HARGITA!!! Tíz perces szónoklat.

Dénesék már a pályán, az 1942-es bajnokságban, a másodosztályban játszott Székelyföldi MÁV - DVSC (Dénes egyébként tényleg a debreceni focisuliból érkezett a keretbe) meccs visszavágója kicsiben. Bocival reggelit főzünk. Újabb két túraújonc érkezik, Sanyi és Erzsike, az előttünk járó generáció első képviselői a Pilis-Hargitán - a tapasztalt túrázók minden rutinjával.

30 tojásos rántotta, a fél fogunkra se elég. Süteményes Ildi, Berci és Zsófi hazatérnek Recsken keresztül. Nyitóértekezlet, visszakapaszkodunk az Oroszlánvár melletti nyeregre, a Domoszlói-kapuhoz. Czakó Ágiból zászlótartó lesz, s a kárpátaljai vadvízi Tiszán két napig szakadó esőben végigevezett 80 kilométert idéző kitartással ki se ereszti a markából Sirokig. Ezzel Ági zászlótartó/megtett km mutatója százszázalékos, hisz azóta csak házigazdaként volt túrán, mikor is a Pilis-Hargita áthaladt Ági és Boci egri lakásán.

Félóra elteltével a Jaguson (620 m) ünnepeljük a túra 200. kilométerét egy egész normális fotóval. A Nagy-zúgó hegy alatt kisebb gondjaink vannak az iránnyal, de a nép ebből majdnem semmit sem érzékel, mivel éppen egy jókora szamóca mezőre bukkan, s elégedetten legelészik "míg hozzánk nem szólnak, eszünk" alapon - miközben mi Sanyival a térképeken kapirgálunk. Valahol a Zúgó-hegy alatt ugyanis letértünk a kék útról - szerintem az irtás elején lehetett - s valami szaggatott jelzésű úton mentünk tovább bolond felé, ez dél-kelet felé haladna tovább észak-kelet helyett. De nem is kell visszamenni, mert egy másik jelölés nélküli ösvényen, a dombon vissza tudunk térni a kék útra, s azon kedvünkre megmászhatjuk a Szederjes-tetőt (675 m).

Innen már a Jóidő-kúthoz ereszkedünk, - édes jó Istenem itt pillantjuk meg először a Bükk vonulatait! - erőnk fogytán, a túravezető eléggé leharcolt állapotban pillogtat valahol a mezőnyben. Álmos is, éhes is, lassan elejti az idő. Zsenge reggeli, kevés alvás, sűrű kóválygás, mihamarabb megálljt kell parancsolni! Jobbról kerüljük a Remete-tetőt, és érkezünk a Remete-tisztásra, megáll a menet. A szintén éhhalállal, ájulással küzdő Dénessel több hagymát is befalunk, ilyenkor ez a legjobb módszer! Kedélyes csámcsogás, sztorizás, röhögcsélés, az idő továbbra is remek. A hernyók viszont eszik fölöttünk az erdőt, akárcsak a Cserhátban Bokor közelében. Ropogtatják a leveleket, a fákról hullanak a jóllakott hernyók és az ürülék.

Tovább kelet felé egyre szomorúbb a helyzet, a Cseresnyés-tető (551 m) erdeje mintha tavaszi képet mutatna, kevés rajta a zöld. Közben a Gazos-kőről Boci bemutatja a környéket: keletre Sirok és a Bükk, előttünk a Heves-Borsodi dombság hullámai, Recsk, a úzás-völgyi-tó, s persze valami domb mögött, nem látszik, de az "Péterke", vagyis Pétervására, Boci szülővárosa. Észak, észak-nyugaton a távolban komolyabb hegyek kéklenek: alighanem a Medves (638 m) és a Karancs (727 m).

Árpád-tető, Aszó-tető, Kalapos-tető, már 500 méter alá ereszkedünk, azon tanakodunk, mit lehet tenni a hernyóvész ellen, amikor az Őr-hegy után egyszerűen eltűnik az élet az erdőből. Teljes pusztulás, sehol egyetlen zöld folt, itt már az utolsó centimétert is lerágták. Kilométereken át mintha téli erdőben járnánk, az életnek semmi jele, madarak sincsenek, síri csend. A hernyók sem moccannak, több milliárd bebábozódott állat között lépkedünk.

A japánok meg tudták állítani a veszedelmet, az érkező rohamra merőleges sávban valami ragaccsal kenték be a fákat, ebbe aztán az összes hernyó beleragadt, s nem tudott tovább terjedni. Nálunk a legbiztatóbb megoldás, amit hallottam, az volt, hogy lassan az egész úgy is le fog csengeni magától.

A Sólyom-kút, majd a régi mészégetők mellett kiérünk a Kőkútpuszta-Sirok műútra, itt elhaladunk a siroki vasútállomás mellett. Át a Parádi-Tarna patakon a 24-es útra térünk, s ezen beballagunk a végállomásra. Nincs valami nagy hangulat a Sirokba beérkező zászló alatt. A túravezető például soha ily fáradt nem volt az eddigi túrákon, vagyis hulla, csak az egyre jobban kiviruló Boci csicsereg. A szirtekről a környék falvait mutogatta, a völgyben pedig már Sirok kocsmáiról tart előadást.

A turistás kocsma mellett döntünk Boci kínálatából. A frissítők után a vár felé vonulunk, a Pilis-Hargita most már átlépi a Tarna főágát is (a két Tarna egyébként Siroktól nem messze délre, a Kis-várhegy alatt egyesül), mikor az ősi szokás szerint a ház előtti kispadon üldögélő nénik egyike megszólít: "Mi van a zászlóra írva?" "Pilis-Hargita túra. A Pilisből indultunk, és a Hargitáig megyünk, Erdélybe." Mire a falusi nénike nagy szeretettel a hangjában annyit mond: "Bizony szép is ez a Magyarország."

Vasárnapi tömeg, pompás falak, földalatti folyosók, hatalmas magyar zászló, az egyik legépebb magyar vár. Tökéletes kilátás minden irányba. Nyugatra a Kékes, észak-keletre Szajla és Terpes, keletre mellettünk Boci kedvenc sziklái, az Ördögsziklák. Tova kelet felé pedig ott kéklik sötéten, minden hegységnél sötétebben, a Bükk. Megérkeztünk haza.

Sirokon kiköveteljük, s Dezső még egyszer elmeséli nekünk a korondi cigányokat, fetrengve röhög a nép, Boci sprotnival menti meg az éhezőket, aztán már visszafelé száguld velünk a vonat, az ablakból a lenyugvó nappal együtt nézzük végig a Mátra láncolatát keletről nyugatra. Ott jöttünk végig három nap alatt nyugatról keletre.