A Kelemen-Havasok
(2010. július 24.-30.)

 

Így érkeztünk a Maroshoz
 

Nagy idő volt, erős a hívó szó. Páratlanul erős. Gyűltek a vándorok, még soha ennyi válogatott vitéz, ennyi ragyogó lélek. Erdély felé fordultak, és látták az Istenszékét. Aztán valaki odafenn, legfelül megrázta a fejét. Valaki egy emelettel lejjebb széttárta a karját, társa nézte egy darabig, majd lefelé pillantott. Mindenható erők indultak a föld felé a megérett döntéssel. A fölfelé szálló imák is tudták már, a bebocsátás most nem lehetséges, és egymásba kapaszkodva a gerincek felé indultak. A lánc legnagyobb erejű hegysége pedig csak gyűrte, egyre vastagította a felhőket mindenfelé. Végül még a gyergyói és csíki szeleknek is üzent, hogy indítsák el seregeiket, s táplálják délről az egymás nyomában táncoló esőket. Minden a legnagyobb rendben zajlott, az égi válaszok földet értek, a törvények érvényesültek, a segítők elfoglalták helyüket az utak mentén.

A zászló hordozói ekkor már a határban jártak, a Borgó ormótlan tömbjeit szemlélték a funtineli buszról, és valamit sejtettek a rájuk mért tananyagból. Üzenetet is kaptak erre a készülődés napjaiban, de a Kelemen is arcul csapta őket rögtön egy villámgyors zuhéval, ahogy Szeretfalván leszálltak a Hargita nevű vonatról. (Pedig de jó ez a vonat, a Hajdúságból egyből a tizenkilencedik hegységhez repíti őket igen jó áron és igen hamar!) Sejtenek tán valamit, de mi baj lehet ennyi jóember között, valakiből mindig árad a derű, valaki mindig csinál egy cselt, ad egy jó labdát, rúg egy gólt, amikor kell, s még annál bőven többször is, valaki mindig rak a tűzre. Éreznek, persze hogy éreznek valamit az őket váró förgetegről, forgatagról, de a Pilis-Hargita még a legnagyobb viharfelhők alá is széles mosollyal szokott bevonulni (kérdezzétek csak meg Hamit, Gabit vagy a többi vihorlátit, mikor láttak ők életükben utoljára magukon és egymáson pánikot!), persze hogy országos derű áradt a társaságból, a legnagyobb, legmagasabb rendnek megfelelően.

Húszan érkeztek a tizenkilencedik hegységbe, húsz szikrákat vető, fényes gondolatú vándor, és a huszonegyedik szülővárosában, Marosvásárhelyen készült, hogy majd a Marosnál elibük menjen.

Ekkor nagy nyikordulással meglódult, és hatalmas dörrenéssel bezárult egy ajtó a Pilis-Hargita 74 napja íródó történetében. Négy teljes napra elzárta a Napot. Napkirály azt mondta, hadd lám, mire mentek nélkülem állandó hidegben, szélben és esőben. A történet e pontig nem így íródott, hisz írója, főpapja a Nap volt maga, ha volt is eső, volt is rossz idő, csak nagyon ritkán, s sosem túl sokáig, legfeljebb egy napig. Emlegette is ezt sokszor az egyik főálmodója, a szedret maga köré teremtő főembere a Pilis-Hargitának, ő ezt mindig szóvá tette, hálás lévén ezért a Napnak.

Az útépítők leszálltak Funtinel mesebeli, világ tetején vígan élő dombjai és hegyei között, s el is indították szépen a zászlót a felsorakozott fellegek alatt. Ahogy azt megálmodták, a Kisdorna felé vezető úton egy autó felkapta a zsákjaikat. Kovásznai, vagyis háromszéki volt a járgány egy üres utánfutóval ellátva, ezt küldték a hegyi tündérek. A zsákok felkerültek, ők pedig a két mosolygós borgói közül az egyiket melléjük adták kísérőnek.

Átcammogtak a Kelemen első szépségeit szelíden tálaló kanyargós kövesúton Kisdornára. A túravezető a hegység duplavét formázó főgerincéről regélt, Gyógynövényes szorgosan gyűjtötte a rókagombát. A fenyők titokban sóhajtottak egyet-egyet örömükben, ahol a zászló elhaladt, a főgerinc középső ága (a duplavé közepe) a tetején székelő Tamóval biztatóan nézett le rájuk.

A sörök is jólestek Kisdornán, a helyiek biztatták a vándorokat, hogy lesz táborhely a Vorava-patak mentén. Több sör után medve is társult a patakhoz, de ezt a Pilis-Hargita rutinosan visszamosolyogta a habok közé. Dénes különítménye a nyugati kocsmát, a főcsapat a keleti kocsmát borította be, így szálltuk meg a központot. Voltunk épp elegen bármiféle hadművelethez. S tényleg akkor rúgtunk gólt, amikor akartunk. A túravezető pedig angyali nyugalommal tartotta a lényeglátó Zeke által egy mondatban hajszálpontosan megfogalmazott győztes tanácsot - ami azonban titok.

A Pilis-Hargita szerelmespárja - az utat építő zászló alatt találkoztak először a lelkeink - meg a sörerdő szélén a közös sorsát megélő Hunort és Magyart, vagyis székelyt s magyart mutatta be, vagyis az őket jelképező két Pilis-Hargita szimbólumot. A sapkájukba hímezték, de gyönyörűen ám! Efféle békés, derűs vizeken evezgettünk, mikor megindultak az esőcseppek.

A Pilis-Hargita 75. napján (éppen a túravezetőt jelenlegi földi útjára indító szám alatt), vagyis eme vasárnaptól (ráadásul ez meg épp a túravezetőt mostani földi útjára indító nap) kezdve, egy komoly tisztítóvíz alá került az egység álma által vezérelt társaság. A napfényes töltődés és az Istenszéke helyett megnézhettük, hogy valóban minden körülmények között lesz-e góllövőnk és tűzrakónk. A lényegében folyamatos zárótűz alatt nem tudtuk a megszokott játékunkat játszani, de játszottuk ehelyett a nehéz helyzetekben általunk szokott, fegyelmezett, célravezető focit, és ezt játszottuk napokon át kifulladásig...

...

Nem adták könnyen a 19. lépést.
 

Szombattól kezdve öt napig tartó folyamatos égi áldások kísérték útjainkat. Vasárnap egy közepes pár órás eső után Kisdorna fölött a Vorava-pataknál nagy keresgélés után megtaláltuk picike tisztásunkat, s itt sátraztunk. Este még a 21 hegység 21 találós kérdése is elhangzott a tűz körül összegyűlt csapat erősítésére. Hétfőn a Vorava-pataktól felkapaszkodtunk a Tamó-csúcshoz, onnan délre a Majoroshoz mentünk, s ott aludtunk egy szépséges déli lejtőn - két nagy esőt kaptunk e napon. Kedden beértünk a Nagy-Köves alá már délután 2 előtt, ám csúcstámadásról szó sem lehetett - órák óta sűrű eső zuhogott, keményen szétázott a nép, lehúzódtunk hát a Majoros-Köves-nyereg alá, a Tárnyica-patak völgyfőjébe. Itt sikerült némi erőt gyűjteni, rendeződni, s még 3 percre a csúcs is megmutatta magát Napszentület előtt. Szerdán nem lehetett tovább halogatni, nekimentünk zsák nélkül a csúcsnak, néhányan lent őrizték a tüzet. Fenn igazi ítéletidőbe kerültünk - köd, orkánerejű szél délről, s folyamatosan csapkodó jéghideg eső - addig kúsztunk fölfelé, amíg lehetett, a legmagasabb ponton kereszt helyett kőrakást találtunk, de nem mentünk tovább a lejtőbe váltó jelzésen, miután örültünk, hogy élünk, s ezután is szerettünk volna ennek örülni - később kiderült, hogy mégiscsak a Nagy-Kövesen lehettünk (egy marosvásárhelyi hegymászó párocska szerint). Leereszkedés, szokásos szárítkozás a tűznél, ezt azonban elmosta a minden eddiginél durvább és ezúttal szünet nélküli eső. Végül este 8 után a tüzet sem bírtuk tovább tartani. Csütörtökre kiderült az idő, a Kelemenben először mosolygott ránk a Nap, mi egymásra meg végre a tájra is, s nagy frissességünkben, vidám szárítkozás közepette keletről megkerültük a Kövest. A Negoj-nyereg előtt az utat elmosta az eső, de olyan mély szakadékot vágott ám, hogy kétórás jól összehangolt mászást és kúszást kellett rendeznünk az emberek s a csomagok átvarázsolásához! A Negoj-nyeregtől (itt a visszhang a "hajrá loki"-ra azt válaszolta, hogy "hajrá vidi" - mert székely volt már ott az a visszhang) továbbra is szép időben beereszkedtünk a Sziklás-patak völgyébe, közben először láttuk meg a Görgényi-havasokat, az utolsó előtti hegységet. Az erdőhatár alatt egy kevéssel diszkréten elkerültük egymást egy macival. (Amúgy nem találkoztunk Bercivel, az esti őrségek is eseménytelenül teltek, és csak két ízben szerveztünk reggelig tartó ügyeletet. Sejtésünket az egyik juhász is megerősítette, mondván a Kelemenben inkább farkasok vannak, a medve ritkább.) Este a Sziklás-patak és a Nagy-Köves-patak összefolyásánál aludtunk egy erdészháznál. Pénteken előbbi két patak által képzett újabb patak, a szépséges, visszaadhatatlan hangulatú fenyőerdővel díszített Nagy-Ilva-patak (Én nékem itt kell egy ház, s itt akarom megírni a Pilis-Hargita igaz történetét!) mentén sétáltunk, majd az újabb egyesülés után az Ilva-patakkal érkeztünk meg a Maroshoz. Jobbra fordultunk, s bevonultunk Palotailvára, annak is a kocsmájába, ott pedig nem más fogadott minket, mint Dénes mókásra besörözött előörse, és vele nem más, mint a mi drága marosvásárhelyi logisztikusunk, Kelemen Lóránt! Kezdődhetett a dínom-dánom, kitörhetett a mulatság.

A zászló 2010. július 30-án megérkezett a Maros folyóhoz. Az Ilva-patak torkolatához közeledve egy kaszáló embernek, majd a Palotailva első házainál üldögélő öregeknek köszönhetően is szépen szóló "Jó Napot!" fogadta hordozóit, akárcsak 2006-ban a Külső-Magyarországon elsőként elért Nagyszaláncon.

A folyóhoz kiérve balra Hargita megye határát találtuk, másnap reggel Dédán a kocsmában pedig a világnak kizárólag egy bizonyos területén kapható Hargita-sört. Ezek a jelek mind-mind arra utalnak, hogy az öt éve A PILISBEN ÚTJÁRA INDÍTOTT ZÁSZLÓ a Kárpátok belső peremén végig haladva A TÖRTÉNELMI SZÉKELYFÖLD HATÁRÁBA ÉRKEZETT!

A Kelemen-havasok a több napos zordon mord idő ellenére rengeteg csodát mutatott a húsz vándornak, vadregényességében és a tájaiból áradó erőben nincs párja, a lánc vezérének mutatkozik. Most már értjük, hogyan fogantak Wass Albert csodás írásai. Átélhettük mindezt még úgy is, hogy az Idő úgy alakította utunkat, hogy az Istenszéke nem lett része most a Pilistől a Hargita felé épülő útvonalnak.

Az északi főgerincen a Majoros környékén megjelent az utunkon egy kislány. Egy közeli esztenából szaladt fel hozzánk. Épp esőszünetben meneteltünk, egyre javuló délelőtti hangulatban. Ahogy ott termett előttünk piros ruhájában, tiszta tekintetével a tízéves forma lányka, szétáradt a mosoly az ázott vándorok körében - mintha egy különleges, szépséges virágot, vagy egy káprázatos völgyet pillantottunk volna meg az út mentén. Hogy kit idézett meg abban a pillanatban mindenkinek a Kelemen-havasok, azt talán le se kell írnom. Itt most nem Nucának hívták, hanem Alinának...

Nagy-nagy-nagy köszönet mindenkinek!
A 21 kelemeni harcosnak és az otthonról segítőknek egyaránt.

Tisza

A Kelemen-Havasok
(2011. augusztus)

 
Szombat a Kelemen-havasokban
 

Def Leopard vidáman csattogtatta nulladik napi szatyrát a Kelemen-havasok gyönyörűséges völgyében, jó szélesen kényelmesen rakosgatta lábait, ahogy Hamitól tanulta a Vihorlátban újonc korában. Leopárdos lepedője jó mélyen lapult a zsákjában, a Pilis-Hargita számára ekkor még gondolat szintjén sem létezett. Keringett ugyan valami rémhír arról, hogy a vihorláti ember közlekedésfilozófus létére fennmaradt valami vonaton valahol a Dunántúlon, és ijedtében mindenét elhagyta, mármint minden túrafelszerelését, de az ilyen dolgok ott kinn az Ilva völgyében, a székely fenyők ezer varázslatot sugárzó leheletében egészen apróra zsugorodnak. Épp csak egy az úton átszaladó hangya lesz belőlük. Defi tehát magabiztosan vigyorogva érkezett meg a tizenkilencedik hegység birodalmába, még a buszról írt is néhány serteperte sms-t a túravezetőnek, és most örült, hogy a nulladik napi szatyrozás vígan zajlik a középpályán. A cserháti inges srác is ott billegtette mellette a maga nulladik napi szatyrát. A szatyorban otthoni finom főtt étkek, sütemények, gyümölcsök, pálinka - mindenképp el kell fogyniuk, a hegyre már nem vihetjük! A harmadik érkezőnek, a másik cserhátinak éppen kapóra jött a két kelekótya középpályás, levezett 350 kilométert, fáradt volt, új szemüvege miatt kicsit szédült is, gondolta a két hóbortos mögött békésen elbekkelget a hátvédsorban. Egy pillanatra meglepődtek az első erdészház után élesen felkanyarodó út torzonborz fésületlenségén, de két szatyorlengetéssel lazán tovább lépkedtek.

Az ápolatlan szőrmók kék keresztes út egy feljebbi szakaszán egy másik érdekes szatyros figura álldogált. Borostás arcán nem szűnő mosoly ült, fején a zöld kalap valami örök életerőt játszó ausztrál rockzenekart idézett. Az ő szatyra a jobb hóna aljánál himbálózott. Ránézésre látszott, hogy cukkinikat tárol benne. Azt így előre nem lehetett megmondani, hogy ezeket majd felviszi 1700-ra, onnan meg átviszi az Istenszékére, és majd ott süti meg hat nappal később, de az messziről látszott, hogy csak cukkini lehet a szatyorban, és hogy a szatyor semmiképp sem nulladik napi, hisz hónaljnál van, nem lengetik. Mindezt az erdő legvaksibb mókusa is rögtön látta. Mellette két vándor alkotta egy pár, egy kedves házaspár várakozott, szépen felszerelkezve térképekkel, bizalommal, jó szóval, felkészülve az útra testben-lélekben. Mindhárman újoncok voltak, mindhárman kelemeniként érkeztek, vagyis az Ilva-patak fenséges fehér tajtékerejével érkeztek a történetbe. Ott lépegetett körülöttük a túravezető is, mint a gyerekkorunkban futó Onedin-család egy izgalmasabb részénél a nagy szakállas Onedin-kapitány, amikor kissé gondterhelten nagyon megfontol valamit, és ehhez járkál egy sort. Ott pislogtak négyen az őszintén szólva egészen ápolatlan és egyre inkább csalingergyörgynek tűnő kék keresztes úton, az utat kedvére bontogató patak mellett.

Ennek a túravezetőnek ebben a pillanatban még volt tíz szilaj nagy erővel és napbarnította hittel megáldott embere, ők ezekben az alkony előtti utolsó órákban a kék keresztes út még fentebbi szakaszán fúrták előre magukat az egyre szűkölő ösvényeken, osonkodtak tovább az egyre növekvő sziklák peremén, törtek előre az egyre ormótlanabb kövek taraján. Kitartóan keresték a fenti erdészházat, az első napi szálláshelyet, amit a térkép egész biztosra ígért az első erdészháztól négy azaz négy kilométerre a kék kereszt mentén. Válogatott társaság volt, a hazafelé tartó vadlibák állítanak ilyen lelkeket a V alakzat élére, ha tudják, hogy kemény viharos szakasz következik. Ott volt a Pilis óta jövő fürgelábú, aki ha sörszagot vagy más ihletet kap, egy szilaj vágtával pillanatok alatt kilőtt nyíllá változik az élen, ott volt a gyógynövényes, akibe ha betáplálják a jelzést, fáradhatatlanul elmegy a célig végig mosolyogva, és mutatva a jó irányt. Ott volt a gitárhordozó beke, az öccséhez hasonlóan a Pilis óta jövő, akit egy afrikai bölénycsorda sem tudna eltéríteni, ő viszont meg tudná fordítani a bölénycsordát a Hargita felé, megmagyarázva nekik, hogy miért a Hargita felé kell menni. Két finoman hangolt lélek, az útépítők számára oly fontos lélek, a szederteremtő és a főmacska is ott ügetett köztük, a maguk rezdüléseivel táplálva a csapat erejét, és jött még három kiváló harcos velük. A martinkai barantás harcos, aki már tavaly elnyerte a kelemeni címet az életbe vetett hitet bőségesen sugárzó lényével, és a két borgói, akik ha együtt tudnak elindulni, ránézésre akár egy falut is simán megalapítanak, annyi béke és bizalom van bennük.

Odafentről a Nagy-Köves döbbenten nézte ezt a három csapatot, mélységesen meg volt döbbenve. Fejét a jobb tenyerébe hajtotta, úgy hunyorgott a nála még pár pillanatra a felhők fölött kibukkanó napba. Semmit nem értett. Azt már jól tudta, hogy mi lesz a lent zajló események eredménye, de nem értette az okát. Nem ezt várta a tavasz óta egyre sűrűbben érkező, a szelek szárnyán, vizek csobogásában, napsugarak röppenésében érkező hírek alapján.

Odalent, a legalsó csapat egy pillanatra megállt, a közlekedésfilozófusnak valami eszébe jutott, belenyúlt a hátizsákjába, és megigazította a leopárdos pokrócot, közben összenézett a túravezető sógorával.

Egy gondolathullám indult el az érintésből, a középső csapatban a túravezető megrezzent, eggyel fentebb régi Pilis-Hargitás öreg lelkek megtorpantak, és beleszimatoltak a levegőbe.

Legfelül a Nagy-Köves szeme hirtelen tágra nyílt, aztán sóhajtott egy aprót, végül elmosolyodott. Mosolya nyomán néhány apró kavics legurult a csúcsról. A csúcs tömbjétől nem messze egy nagyszemű zerge hosszasan bámult a jó öreg Kövesre. Abban a pillanatban már mindenki mindent értett, tova a főgerincen a sok-sok méltóságos csúcs mocorogva vette tudomásul az érkező áramlatot.


Dédai stoppolás - 2011