A Görgényi-Havasok
(2012. május 30.- június 3.)

 

Csodák és erő a folytatáshoz
 

A zászló kanyarodott egyet az Eszenyő oldalán, valaki legelöl elkiáltotta magát, és a Gyergyói-medence kitárult előttünk. Nem sokkal később hatalmas szivárvány ívelődött át Székelyföld felett a Pilisből megérkező vándorok köszöntésére.

Kivételes lendületű 14 fős Pilis-Hargita csapat hozta át a zászlót a Maros völgyéből, a Szalárd torkolatától Gyergyóba. Szerdától szombatig magas égi és földi fordulatszámon, a szelek által végig segítve.

Ezekre a napokra végig esőket és hideget mondtak, és érkezésünkkor napok óta szakadó esőről beszéltek a Maros völgyében, és árvíz borította Déda kertjeit.

Minket is eső fogadott, de ahogy a négysörös T-Misivel és végtelen sztorijaival megerősített buszból kiszálltunk a Wass Albert-forrásnál, kitisztult felettünk az ég, aztán ragyogó napsütésben kezdhettük a kapaszkodást a Komárnyikra! A forráshoz pedig nem akárki hozott ki, hanem a környék erdőit a Funtineli idejében birtokoló Éltető család leszármazottja, egy Éltető ükunoka! - köszönet Ákoséknak!

Hatalmas ajándékként ez az időjárás kísért szinte végig a négy nap alatt, az esők este, alvás közben jöttek, az egyetlen komolyabb zuhé péntek délután volt, de pár órával azt is megúsztuk.

Ha alakult valami gomolyag, előkerültek a szelek, és huss megoldották a helyzetet. Hazafelé a Koronán volt egy mély beszélgetésünk a gondolatok, imák erejéről és hatásáról, és ZempléniTomi elárulta, eddig nem igazán hitt az ilyenekben, de ez a négy nap erősen elgondolkodtatta... Mindenesetre a gyergyóiak azt mesélték, hogy a csütörtök és a péntek végig esővel telt náluk, és otthonról se hallottunk jobbakat. Eközben ott fent a havasban rengeteg ragyogás, napsütés ért minket, de ez már a vonaton kialakult, már abban a lendületben érződött...

A második csoda is hamar bekövetkezett, szerdán este 7-kor a Komárnyik első esztenájánál egy jókora pásztorkutya szegődött mellénk, és onnantól végig kísérte a Pilis-Hargitát. Éjszakánként őrizte sátrainkat, ezzel óriásit segített, nem volt szükség őrségre, mindenki szépen kialudta magát minden este. Burkus a forrás-keresésben is nagyot mentett a Fancsal-csúcs közelében, mikor kicsit elvesztünk a nagy dzsumbuj kutatása közben, ő meg szépen kiszimatolta a vizet. Egyébként is elvarázsolt minket békés, végtelen szelíd tekintetével, okos természetével. Végül Gyergyóremetén találtunk neki egy székely gazdát, aki befogadta, ha kihúzza ott augusztusig azt tervezzük, hogy megpróbáljuk hazahozni Sárándra Robi szomszédnak, hátha szüksége van egy jófajta erdélyi pásztorkutyára.

Szerdán hangulatos szálláshelyet találtunk a Komárnyikon, csütörtökön úgy másztunk fel a plájra, mint akit zsinóron húznak, és 12-re már fent voltunk a fennsíkon, 1250 méteren, közben finom ordát és juhsajtot is vettünk a második esztenából. Ez a lendület maradt végig, és bár nehéz nagy kapaszkodásokkal, de énekszóval érkeztünk meg estére a Fancsalhoz, annak nyergében aludtunk 1555 méteren. Volt egy kb 1000-1500 méteres zászlóelhagyás (a PH történetében a negyedik) a Kakasosnál, de az idén teljesítménytúrák sorozatával edző Bálint egy laza futással megoldotta, még jól is esett neki. Ezen a napon 20 km-t haladt a Pilis-Hargita, ami Erdélyben kivételes teljesítmény, nem is emlékszem ilyenre - nagy köszönet és nagy elismerés mindenkinek! Ráadásul 950-ről jutottunk fel 1550-re úgy hogy közben több szívós hupnit is meg kellett mászni, hullámvasutas játékkal. Sátorverés és vacsora. Valami szédületes illat és szédületes három ütemű hatás egyetlen kortytól Dalnok nagymamájának pálinkájából és egy ehhez mérhető kitörő hangulatú percek a vándorok körében ott a nyeregben. Ezzel zártuk a napot.

Pénteken reggel a Fancsallal, az Észak-Görgényi legmagasabb pontjával kezdtünk, ahol csúcsünnep, aztán székely és magyar himnusz jött, majd Burkus segítségével vizet kerítettünk. Délután elértük az Öreg-havast, itt zordult el az idő, egészen addig esett, míg beértünk a Gyergyói-medence fölé, ott aztán már tisztuló ég alatt sátraztunk le a Veszes-patak szépséges füves, fenyveses partján - kurjongatós, felszabadult klasszikus Pilis-Hargita fürdés indult. És indult az emberben az örvénylő, áramló, mindent elborító érzés, a kitörő boldogság, - ahogy befelé, belső középpontjára figyelt - MEGJÖTTÜNK, itt vagyunk Székelyföldön!!!!! Ez is emberes nap volt, el is csendesedett hamar a csapat, én a hatalmas erőktől feltöltve még raktam a tüzet egy darabig, majd 11-kor még főztem egy puliszkát is, elsőosztályú lakótársam, TJ Bálint ezt is szeretettel, türelemmel fogadta. Végül jól megetettem elalvás előtt Burkust, aki meg is hálálta, és hajnal tájban ki is szorított valami nem kívánt vendéget a tábor közeléből (ugyanezt kétszer is megtette a Komárnyikon csütörtök hajnalban). Ej de jó érzés volt félálomban motyogni Bálinttal a sátorban, "ez az Burkus, adjál neki".

Szombat volt az ajándéknap, az édes töltődés a székelyföldi napfényben, begyalogolás Gyergyóremetére, és az első szembe jövő szekeres emberrel Burkus megtárgyalása. A csapat megfogta az első kocsmát, indult a falufoglaló Hargita sörvigyor - persze Dénes aznap már délelőtt 10-től olyan szintű sörszagot kapott, hogy a Pilis-Hargita kígyója több kilométeresre nyúlt egy szökés miatt. Végül csodák csodája, Dénest beérte a mezőny eleje, de lényegében ők is szomjas szökevények voltak, így a főmezőny csak jóval később esett be a kocsmába. A szekeres ember meg visszajött ahogy ígérte, és kiderült hogy övé a kocsma, majd egy rövid tárgyalás után elvállalta, hogy befogadja a kutyát. Még beszélgettünk egy jót a helyiekkel aztán átvonultunk a falun, és megérkeztünk a szomszédos Gyergyóditróba. Egy székelykapunál süteménnyel kínáltak, a ditrói boltos nénik pedig meghatódtak a pólónk feliratától, amit Bea mutatott meg nekik, "21 hegységen át a székely-magyar kézfogásért", és azt mondták mindig visszavárnak - az egyikük épp állampolgári esküre készült. (Azt mondták nincs hely a sok jelentkező miatt, így ő Baktalórántházán teszi le, és azt is mondták, hogy mihamarabb igyekeznek megkapni, mert nem biztosak benne, hogy nem vonják esetleg majd vissza...)

Az állomásról elmentünk a ditrói székesegyházhoz, és valami ott végleg a helyére került. Végig ezt éreztem az ott töltött percekben, de más is megerősítette. Minden bizonnyal ez a hely is fogadott minket - nem véletlenül zárta ezt a sétát a helyi CBA melletti hangulatos kertben egy igazi jóízű, világot életre keltő Pilis-Hargita sörözés sok nevetéssel. Dalnok meghirdette az erdélyi sörfajtákat körbekóstoló sördzsemborit, ezt kiegészítettem a Pilis-Hargita falvak sörfajtáit kóstoló körúttal - de közben villámgyorsan kiderült, hogy a nap söre, és a túra söre a Szászrégenből érkező Silva sör lett! Mindenkinek ajánljuk kóstolásra.


Ditrói révbeérés

Miután átvonatoztunk Gyergyószentmiklósra, az állomáson Hargita látványa fogadott minket - egy a Bucsinnál dolgozó székely a vonaton elmagyarázta az összes csúcsokat a környéken.

Ezen a négy napon a szívünkben és a lelkünkben minden szükséges erő összegyűlt a folytatáshoz. A 33. Pilis-Hargita túra célja a Madarasi-Hargita lesz augusztusban. Egy gyergyócsomafalvi származású székely ember felhívott ma, hogy hallott minket a vonaton beszélgetni, és elhatározta, hogy csatlakozik hozzánk. Lefotózta a zászlót, aztán a honlapunk alapján talált meg engem. Megemlítette, hogy a fővárosi székely körökbe is eljár, rajta keresztül is küldjük majd a hírt, hogy szeretettel várunk mindenkit a székely-magyar szövetségbe!

 

Dél-Görgényi
 

Egy csodás félkörrel nyit a Pilis-Hargita. Dédai vasútállomás, egy éven belül harmadszor. A harmincharmadik út. Tökéletes ütemben az első lépés a vonatról és már vele együtt az üvöltés: Bűűűűű Erőőőőőt! Jön azonnal a boldogan üvöltő válasz, Anthifia szépen frissen földet ér, jön lefele üdén a zászló, sorjáznak lefele a vándorok. A közlekedésfilozófus meg a Kaptárköves ott állnak egy méretes taxival, nagy vigyorral és Szászrégenben vett román papucsokkal. Ezen a túrán alakul meg később a papucsosok rendje, mindenhol, minden helyzetben a papucsaikat villogtatják majd. Csattannak a pacsik, tökéletes ár, időzítés, útvonal, helyi magyar sofőr. Közlekfilóék egy napot dolgoztak rajta Szászrégenben. Elképzelem, mikor a helyi taxis erők a 15-20 órás puhítás után belefáradva a közlekfiló szövegeibe, legyintenek egy nagyot, és azt mondják, jó van, akkor küldjük el Sanyit, vigye el őket a vonattól Laposnyáig, legyen 20 lej fejenként. Ez pedig nagy mentés volt, mert a Maros völgyéből a Görgényi közepébe jutottunk egyetlen félkörrel, a Székelyföld felőli útról pedig kiderült, hogy járhatatlan autóval. A taxis srác pedig még a szászrégeni bevásárlásunkat is türelemmel támogatja, ami aztán a tábortűznél kamatozik.

Mellettük a Görgény-patak, köröskörül hatalmas fenyvesekkel borított hegyoldalak, a vándorok meg valami göcsörtös, göröngyös, csemetékkel tarkított lehetetlen mezőn. És állítgatják szépen a sátraikat. A laposnyai székely traktoros az első döbbenet után felveszi a pozíciót a hegyoldalban, leállítja a traktort, és az alkonyat előtti félhomályban elereszti legcifrább szövegét. „Jó Estét, hóhahóóó! Ide ám nehogy letáborozzanak, ez a hely tele van medvével, viperával és farkasokkal!!!” Még ha a farkasokat nem mondta volna. Későbbi beszámolók szerint a turistavezető bácsi a szöveg közben ugyanolyan nyugalommal veri tovább a sátorcövekeket. A farkasok miatt felveszi ő is a pozíciót, és terelgetni kezdi kedélyes szavakkal a jóembert. A traktoros kezd rájönni, hogy nem kezdőknek szónokol, de azért még elereszti hogy: „Ez nem úgy van ám mint Pesten, hogy kimégy az erdőbe és egy sánta rókát sem találsz!” Aztán ahogy jobb belátásra bírják, gyanútlanul kiejti azt a szót a száján, hogy pálinka. A következő pillanatban átalakul a hegyoldal díszlete, lentről annyi látszik, hogy valószerűtlen sebességgel emberek kapaszkodnak felfele farönkökön és bozótdzsungelen át, majd az elsőként felérő Közlekfiló már hörpinti is befele a felest.

Székely újoncunk körbejár a tábortüzes vacsora előtt, és pár jó szóval, pár finom korttyal mindenkit külön köszönt. Ezen az alaphangon indul az est, és ezen is marad. Az evés után gyorsan elmerülünk a témákban, és hamar olyan hangulat kerekedik, mint a legjobb PH-gyűléseken. Egyre sorjáznak a hatalmas nevetések, pillanatok alatt otthont teremtünk az alkonyatkor még zordon-mord mezőből, bemosolyogjuk a helyet. A beharangozott vadállatok is önkéntelenül letelepednek a közelben, és hallgatják a jó szót. Ahogy beáll ez a hullámhossz, az ember csak mondja magában, de jó! De jó, de jó itt lenni, de jó újra együtt lenni. Egy órakor jövök ki újra, akkor már őrségben, belül élem át, hogy megjöttünk. Jól megrakom a tüzet, és a lángok fényében nézem nagy szívdobogással a hatalmas erőt sugárzó fenyőket köröskörül. És érzem, hogy itt vagyok Erdélyország közepén, Tündérország közepén. A Görgényi-havasok kellős közepén. A legtisztább tündéri helyen. És érzem, hogy mekkora ajándék ez, hogy itt lehetek, hogy magyarnak születtem, és megtehetem, hogy eljövök ide, és itthon lehetek. Egy szemvillanás alatt elszáll az egy óra, igazából nem is elég. Húsz perc késéssel ébresztem az utánam következő Borgóit.

A csillagokból szőtték körénk

Ez bizony Csend bácsi birodalma. Nagy mélységet és magasságot hordozó, varázslatos tiszta csend ül az erdőben. Ha bárhol zavar támadna, Csend bácsi odakoppintana, de erre sosincs szükség. Nem jutnak fel ide nyughatatlan zajok hordozói, akik meg itt laknak, régesrég belesimultak vagy beleszülettek ebbe a csillagokra hangolt életbe.

Hallja is ezt a csendet a Pilis-Hargita gyergyócsomafalvi tagja hajnal egy óra tájékán, ahogy az őrségben jődögél-menegél, el is határozza, hogy elmeséli majd a többieknek. Aztán elrendezi a tüzet, és lassan ő is nyugovóra tér, ma éjjel ő az utolsó őr.

Csend bácsi a botjára támaszkodva szemléli az alvó vándorok a táborát. Lám, megtalálták a kicsi kerek tisztást, közepén az áfonyakörrel, éppen a tündérek legkedvesebb tanyáját. Hamar idehozta őket a lelkük, ez jót jelent. Alkalmas állapotban érkeztek a nagy útra, a nagy feladatokra, és ennek köszönhetően jöttek föl rendeltetésszerűen a Görgény-pataktól a nyeregbe, majd tovább a havas legtetejére és vissza.

Az erdők rendjének őre és építője ezután közelebbről szemügyre veszi a csomafalvi székelyt, meglátja a benne munkáló nagy-nagy örömöt. Lám, ez a jóember milyen boldog, hogy hazatérhetett a havasba, életereje egyre árad, egyre több örömöt és erőt ad majd a csapatnak az eddig is sokat segítő vándor. És még gyerekkora kedves szereplőjével is fog találkozni az egyik esztenában a holnapi úton.

Ezt látja Csend bácsi, ahogy elnéz a mindig mosolygó székely szemek mögé. Aztán lát egy másik vándort, ki szintén hazatért. Hazatért, de sokkal hosszabb út és hosszabb idő után. És látja újra a pillanatot, amikor délután a mátravidéki-egri vándor a nyeregre kapaszkodva megállt, és felnézett a hatalmas fenyőkre. Pár szót szólt a mellette álló debreceni barátjának, és a szavaiban és a nézésében minden benne volt. Ott abban a pillanatban nagyon sok minden a helyére került, ezt rögtön tudta a debreceni is. Végleg megérkezett oda, ahová már évek óta várták, lelke e pillanatban megkapta a hatalmas indító lökést, a csapat pedig megkapta őt egy hétre ebben a különleges, áldott állapotban.

Fogja is ő vinni szépen nap-nap után a Pilis-Hargita hátsó pásztorbotját, terelgeti, segíti egységben maradni az egyre népesebb sereget, és eltartja jó szóval mindenféle témában egészen a Madarasi-Hargitáig, a gyerekek is csodálva fogják hallgatni, és emlegetik majd sokat. E szavakkal mondta ki magában a jövőt Csend bácsi, és ezzel a gondolatával egy jó adag harmatot szórt a tisztás közepén szundikáló áfonyákra. Nem véletlenül várták ezt a vándort a társai annyi éven át Erdélybe, csak jönne ki velük egyszer, sokan érezték, kívánták ezt valami miatt.

De tudjátok meg drága gyermekeim, hogy mi miatt kívánták ezt sokan, és mi miatt érkeznek meg ide annyian mások is rajta kívül. A választ beleszövöm most az álmotokba ezen a tisztáson, hogy örökre bennetek maradjon, és hogy tovább tudjátok majd adni a később csatlakozó társaitoknak meg az otthoniaknak. Csend bácsi letelepedett az áfonyakör mellé, lehunyta a szemét, szíve minden szeretetével befelé figyelt, és kérte az égi segítséget az álomszövéshez.

Ragyogó csillagok kezdtek pattogni kint az éjszakában, és bent az álmok kútjában, egyre pattogtak, sűrűsödtek, és szépen rendeződve formálni, hordozni kezdték a vén tündér üzenetét. Hej ti magyari élet örökösei, magyari nyelv birtokosai, elmondom most nektek a titkot, ne legyen ez titok többé. Valahányszor egy-egy régi-új vándor megtér ide erre a földre, annyiszor tudunk mi segítséget adni egy sorsvonal kibontakozásához. Mert Erdélyország legfőbb tudománya az, hogy a csodái által életre kelti, előcsalogatja a lelketekben szunnyadó, megnyilvánulásra váró képességeket, tulajdonságokat és feladatokat. Tündérország élővé varázsolja bennetek a veletek született kincseket, és megsúgja hozzá az üzeneteket, hogy aztán hazatérve egyre gazdagabb életet élhessetek. Ezért mondja a jóslat, hogy a megújulás innen fog elindulni. És ez a megújulás már el is indult sok-sok ember lelkén keresztül, évek óta tart.

Csend bácsi jó alaposan kiteregette az álmot, lágyan körülölelte vele az álmodókat, végül aztán lassan hazaballagott. Lett is jókora köd, és csípős hideg reggelre a vándorok köré. Prüszkölve, dideregve bújtak elő a sátrakból, de aztán hamar erőre kaptak, és a gerincúton már egy-egy mosolyt is kieresztettek a világba. A Bucsin-tetőhöz közeledve pedig már a magas fordulatszámon jártak, jófajta hazai történetekkel és kurjantásokkal, így érkeztek meg a Székely Bujdosóba. A fogadó elé aztán kikerült a teraszra a Pilis-Hargita zászlaja, bent pedig nagy örömök, jóízű sörök, fííínom pityókás tokány kolbásszal és három régi meg két új vándor csatlakozása repítették magasra a lelkeket.

A Kis-Bükk fölött mosolyog az ég

Sok csodája volt a Pilis-Hargitának ezen a célba érést hozó nyolc napon, elgondolni sem lehet azt egyszerre, de kettő közülük ott ügetett a csapat elején, jól látható helyen. Általában egymáshoz közel. Az egyik széles nagy nyugalommal nézegetett bajusza mögül, a másik meg hamiskásan hunyorgott szakálla mellől. Mind a ketten ismerték és érezték az erdő minden rezzenését, és adták elöl a tempót. Hol az egyik, hol a másik gondolt egy vidámat, és kortalan vándorfiguraként ritmust váltott. Behoppolták a menetet vidáman hangtalanul, nem szándékosan, csak úgy a bennük pezsgő életerő zendüléseként.

Sanyi bá ilyenkor még szélesebben és még nyugodtabban nézegetett a bajusza mögül, Nagybányai Gyógynövényes Vitéz Rambó Ferenc pedig még huncutabbul hunyorgott a szakálla mellől. Előfordult, hogy egyik a másik elé hoppolt be, mint például a Madarasi nyakán, amikor Gyógynövényes surrant be Sanyi bá elé. Még mondta is, hogy: „Jaj, bocs, hadd jöjjek már be, mert tudod én csak így sántikálok.” Mire Sanyi bá nagy székelyesen: „Látom, elég szépen sántikálsz!”

Sanyi bá lassú ízes beszédével, mesebeli hangjával Fekete István Matula bácsiját idézi meg, míg Gyógynövényes a maga huncutságaival és mindent elsöprő természetszeretetével Lázár Ervin legvidámabb erdei tündére.

Sanyi bá fizikai valójában a túra kilencvenvalahanyadik napjának reggelén jelent meg a történetben, pontban 7 órakor. Némi pálinka és verőfényes napsütés kíséretében érkezett meg Gyergyócsomafalva fölött, a Délhegy oldalában lévő tisztáson. A csomafalvi logisztikai ezreskapitánynál, vagyis a plébános úrnál jelentkezett, és nyomban felvételt nyert a Pilis-Hargitába, harmadnap fel is avatták a Madarasi nyakán állított táborban. De Sanyi bá valójában már sokkal-sokkal korábban velünk volt.

Valahol a Bucsin-tető után csatlakozott be, és nem is ezen a nyáron. Azon a vidéken a Dél-Görgényi különleges békés lejtői, legelői, ligetei várták a vándorokat nagy csendességgel és nagy szelídséggel. Ahogy visszanézel, még a Ferenci, a Nagy-Ág és a Mező-havas zordon mord kéklő hegytömegei tisztelegnek a zászlónak, de előtted már egy lankás, lapos birodalom csitítja lépteid. Ahogy bennebb érsz a ligetek, elszórt kisebb-nagyobb fenyvesek közé, már napsütés is nyílik, szelíd délutáni, a csapat lágyan elnyúlik előtted, mint a vidék, a mindig mosolygó Mirrmurrékkal lemaradsz tőlük. Mész a békés éteri tempóban, már Bociból is kifogyott az izgalmas titkokat feszegető téma, csend van és mosolygás. Leállás, nézelődés, összemosolygás. Szóval Sanyi bá már itt csatlakozott be az útépítésbe, mégpedig éppen ezekben a gondtalanul folyó léptekben.

Ezen a szakaszon ugyanis a tervezésnél sokat zizegtünk, rezegtünk, ez volt az a hegységrész, amiről soha nem jelent meg térkép. Hogy legyen, mint legyen, titokzatos, elnagyolt orosz katonai térkép, GPS, mifene. Még az orosz térképet küldő GörgényitudóIstvánék sem jártak erre eddig, és most hogy végre elindult ide egy csapat, örömmel csatlakoztak hozzánk. A nagy készülődés után aztán megjelent a Pilis-Hargitával sokszor megtapasztalt égi hátszél, megnyílt egy ajtó: pár évvel ezelőtt Sanyi bá a gyergyói EKE-sekkel rendkívül igényes, sűrű kék jelzésekkel felfestette az utat a Bucsintól a Hargita felé! Pontosan azt az utat, amit a zászlónak meg kellett tennie a térkép nélküli tájon.

Hasonlókat tapasztaltunk, amikor éppen az érkezésünkre eltűnt a határ a Zemplén és a Szalánci-hegység között, és határőr helyett azt néztük, ahogy nővérem a Pilis-Hargita feliratú magyar zászlóval átlépdel az elárvult határkő mellett (előtte félévvel még azt mondták 100 ezer forint lesz, ha ott akarunk átmenni). Vagy amikor a stukkeres nénik valami égi igétől megenyhülve áteresztettek minket az ukrán-román határon, amire egy órával korábban azt mondták, hogy nem lehetséges. De a Gutin-Lápos-Cibles térkép is épp akkor jelent meg, mikor tervezni kezdtük az utat azokba a hegységekbe, és még rengeteg szereplő, segítő ember és segítő eszköz érkezett meg elképesztő egybeesések folytán a hét év alatt.

Na de hát csak magához a Madarasi-Hargitához is nem egy ilyen csoda született, és ez sok adóságot, írnivalót jelent még a krónikásnak!

Egyet viszont nem lehet holnapra, holnaputánra halasztani. Ahogy a fent megírt délutáni napsütés kinyílt a Kis-Bükk felett, odavezetett minket Laczkó Pista bácsi esztenájához. Amikor közeledtünk a Kis-Bükkhöz, csomafalvi logisztikai kapitányunk, plébános úr már tudta, hogy ott bizony neki dolga lesz, már a Székely Bujdosóban kigondolta aznap délben. A Bucsinnál 19 fősre duzzadt Pilis-Hargita menet lepihent az erdőszélén, és ahogy a négytagú küldöttség összeállt, Levente már indult is. Nagy sebesen az élre állt, és a hazainduló hortobágyi ménes fergeteges erejével vágtázott lefelé borzonti Laczkó Pista báék irányába.

Kezében a zászló, nyomában a három vándor. De olyan léptekkel, akkora nyomatékkal ment, hogy a három küldött alig bírta tartani a tempót, az esztenából felszaladt pásztorkutyák meg alig győztek hátrálni. Az addigi kajabálás, ugatás helyett, fuldokoltak a lihegéstől a kutyák, és csak hátráltak, hátráltak! Na ilyen az, amikor egy székely ember azt mondja, hogy itt most menni kell, és nem megállni.

Sokat kellett várni az esztenánál, Laczkó Pista bá nem volt ott, megnézegettük a csacsit, a disznókat, előkerült egy pásztor, majd egy leány, végül egy legény is tollas kalappal a fején. A nagy szárazságot ecsetelték, a forrás alig csordogál, a fű alig nő, a jószág teje is elapadt. Az EMI-tábort is, ami nemrég volt, Gyergyószentmiklós mellől került át ide Borzontba. Nagy sikere volt, sokan voltak, és jó műsorok, még a Borzont szülötte Barczi Gergő is fellépett. Mi meg csak nézelődtünk, kérdezősködtünk, Boci pedig állt összefont kézzel a karám kerítésének dőlve, azzal az ezeréves nézéssel, amit a fotó árult el utólag.

Aztán egyszer csak megjön Laczkó Pista bácsi, Levente odalép hozzá, és azt kérdezi „Emlékszik-e rám Pista bá?”. Az öreg csak közeledik, csak néz, „Pál Levente vagyok Csomafalváról”, mire aztán szétterül a mosoly, „Levente vagy-e?!” A két kéz összeér, az ifjú plébánosunk hazatér, a hazai tájakra, ahol annyit járt gyermekkorában, és annyiszor kérték, hogy álljon be pásztornak.

Jó ám az ilyen szikrákat megélni a Pilis-Hargitán!

A nagy örömben Pista bá nem is engedi el aztán Leventét, elvezeti, mutat neki egy tuti táborhelyet a közelben - bár az ottani forrás is elapadt, vízgondjaink nem voltak, mert volt elég készletünk, a hely pedig gyönyörű volt, onnan lettek a legszebb fotóink – aztán mikor negyedórával később baktatunk vissza a többiekhez, Levente kezében egy óriási darab tehénsajttal lépked fölfele. De hiába hatalmas, sok jövőt nem él meg az íze miatt, aznap és másnap elnyelik a Nagy-Somlyó, Újfalvi-Somlyó, Délhegy birodalmába megérkező vándorok.

Elnézünk Korond felé

Megy felfele a Pilis-Hargita a görgényi Nagy-Somlyó nyugati oldalán, ahogy azt az égben megálmodták. Sanyi bá kék jelzései továbbra is kézről kézre adják, vezetik őket a hét éve kitűzött cél felé, mintha a Hargitáról eléjük küldött angyalok keze nyomán kerülnének a fákra. Elöl valami veterán mamutolók vezethetik a tempót, mert se nem gyors, se nem lassú, de igen haladós, a 19 vándor szépen együtt, az eleje és a vége is látszik, a túravezető elpihenget középen a nyári napfényben. Meredek, de nyugodalmas mamutolás.

Egy irtáson áttörve az eleje épp elérné újra az erdőt, amikor Húúúúúúúúúú, hóhhahóhahóhahahóóóóóó! A csapat első fele megpördül, a másik fele előremered - egy hatalmas agancsú szarvasbika vágtat keresztül a Pilis-Hargita kígyóján!

A középtájon haladó KaptárkövesMártit úgy centizi ki a jószág, mint statiszta korában a túravezető a balett-táncosokat, amikor az Operában a Carmenben spanyol katonaként rossz helyen állt meg, és a jelenet közben átfutott a többi katona mellé a pár ezer néző meglepett hörrenése közepette.

Hiába mondta mindig a jó öreg Börcsök főstatkó, Hegedűs fiam, statkó jelenet közben nem mozog! Ha rossz helyre állt, ott marad a rossz helyen!

Na ennek a szarvasnak is hiába beszélt volna Börcsök, mert pár ütemes késéssel megérkezett a nyomában két kutyaforma farkasforma jószág. Halálos nyugalommal, ezeréves rutinnal, csendben ügettek a szarvas nyomában, lerítt róluk, hogy félóra múlva sem lesznek egy fikarcnyival sem fáradtabbak. Mintha csak Hunort és Magyart idézte volna futásuk…

A hüledezés, ámuldozás után felérünk a Somlyó gerincére, itt Sanyi bátyánk ügyesen beforgatta délre a jelzést, összevárás közben megnézegetjük a nyugodt léptű élmamutokat. A folytatás még nyugalmasabb, az út szintet tart, majd kivisz a legelős tetőre, hogy dél felé megnyissa magát nekünk Székelyföld. Megnyitja magát Udvarhelyszék dombjaival, hegyeivel, távlataival Parajd, Korond, Farkaslaka és egy nagy feketéllő tömb irányában. A Korond feletti hegy lesz az a fekete, mondom is a népnek.

Itt jár a zászló!... A Pilisből indult zászló!

És pásztázzuk a tájat, ahonnan Tamási Áron a székely néplélek oly fontos üzeneteit az egész Kárpát-medencére kiragyogta.

És tőle még délebbre sejtjük Udvarhelyt, ahová annyi baráti szál, szívbéli, ragyogó élmény, annyi jó szó és gondolat, lélekindító ajándék fűz bennünket.

Amikor dolguk van az égieknek

Nyári Rikkantó?! Mi ez, Lázár Ervin? Nem, a magyar nyelv!!! Egy mosolygó tekintetű ember meséli egy hegyoldalban a ragyogó augusztusi napfényben. „Odamegy hozzá, és megkérdi tőle, ’nem-e láttátok azt a satabarkát a Nyári Rikkantóval és az üdi-büdivel a nyakán?’…He?!... Na most akkor mit keresett szerintetek ez a csángó pásztor?!” Az emberek egyszerre felpezsdülnek az amúgy is szikrázó hangulatban. Őrület, ez nagyon jó, neeeem, fogalmunk sincs mit jelent! Nyári Rikkantó!!!

A mosolygó szemű székely még fokozza a hangulatot, tovább részletezi a történetet, és várja a megfejtéseket, a vándorok kedvtelve morzsolgatják a csodát, és találgatnak.

De hol vagyunk? És miféle csapat ez? Ez a Pilis-Hargita, szól a helyi tündér, és megpöcköli maga mellett az egyik vadvirágot, ma látom őket először, eddig is csupa jót hallottam róluk, de ejsze tényleg csuda vidám fickók!

És amelyik vándor mesél, arról pár hónapja még nem is tudták a Pilis-Hargitán, hogy létezik! Hallgassátok meg, hogy hozta be a Hargita őt, párját és barátait a tenyerén a csapatba. Sok csodát fújtak már be a jótékony szelek a zászló hordozóinak történetébe, de ez ezek közt is különleges.

Az a túramegálmodó és vezető ember a nyári nagy munkái közepette igen megfáradt, és kiment egy szabadnapján a Pilisbe, hogy valahogy felerősödjön a folytatásra. A körút végén Szentkereszt felett valamiért levitte a lába az ösvényről, és akaratlanul besétált a ciszterci templomrom kellős közepére. Gondolta leül picit elmélyedni, erőt gyűjteni az ősi falak között. Olyan kedve lett, még imádkozott is egyet. Akkor aztán gyorsan elérték a nagy erők, és vitték magasra, magosra szépet látni. Ott azt látta, és azt mondatták vele, a Pilis-Hargita célba érésekor a Madarasi-Hargitán egy kézfogással állunk majd szemben egymással, a vándorokkal körbeölelve, és úgy mondjuk el a székely-magyar szövetség alapvetéseit az elkövetkező ezer évre. A könnye is kicsordult, olyan szép volt, és oly nagy megerősítés abban, amit már eddig is tudott. Hatalmas erővel feltöltődve jött el onnan, kisimulva, és másnaptól vígan elvégezte a maradék nagy nyári munkákat.

De rögtön annak a megemelkedésnek a másnapján csörgött a telefonja, és hívta őt a Nyári Rikkantós ember. Csak megvárta, míg eljut erre a magas, magos ágára az életfának a Pilis mellett dolgozó túravezető, és már hívta is, hogy ő, mint gyergyócsomafalvi székely ember, ki minden olyan ügyet támogat, mi összeköti Erdélyt Magyarországgal, mi mindenben tud és szeretne segíteni a Pilis-Hargitának, és mi minden ötlete van.

És hát részt is szeretne venni a vándorlásban, mert ahogy a feleségével láttak, és hallottak minket a Hargita nevét viselő vonaton nagyon megtetszett nekik a társaság. Megzavarni nem akartak, olyannyira elmélyedtünk a második Kelemen-túrát felvezető nap örömében, de végül lefotózták a zászlót, és megkerestek minket a honlap segítségével. Jó napot kívánok!

Hát így lett Levente a kézfogás székely szereplője. Mert amikor az égieknek szükségük van egy szereplőre, fontos szereplőre, akkor addig mennek, míg nem találnak egy alkalmas lelkületű, alkalmas értékrendű embert, és ha egyszer megtalálták, akkor már nem tágítanak, addig szorgoskodnak, míg a vonzás törvényének oltalma alatt, s a szelíd, állhatatos angyalok nógató, biztató sugallataival, ha kell pálcáik suhintásával, de odaterelik a kellő szereplőket a szükséges időbe és a szükséges helyre.

Akkor aztán elindult kettejük közt a nagy nyári célba érkező Görgényi-Hargita túra előkészítése és a Madarasi-Hargitára megálmodott székely-magyar kézfogás megszervezése.

De erről esik még épp elég szó a Pilis-Hargita szerteágazó, mindig növekedő szederinda-krónikáskönyvében. Térjünk vissza a Nyári Rikkantós kicsi mezőre ott a Dél-Görgényiben, a Barát-sarkától nem messze levő esztena fölött.

Már a félmeztelen szomjas vándorok is visszatértek az esztena melletti forrástól, szemlélik a nagy vidámság okát, aztán Levente is előrukkol a megoldással.

„Ez annyit jelent, hogy a csángó ember elindult megkeresni az elveszett jószágot, és mikor talált valakit az úton, megkérdezte, hogy látta-e a kancát, ami a stabarka, a nyári rikkantóval, vagyis a tavaszi kiscsikóval és az üdi-büdivel vagyis a csengővel a nyakán!”

Óóóriási! Elszáll a nevetés az udvarhelyszéki dombok irányába. Aztán a Megváltó is szól, azt is utána küldjük gitárral kísérve, …”most hogy ő szólít, mondja a nevedet – érzed, micsoda erő a szeretet - ünnepe forró, asztala dús – a vándor hazatért, örvend a bús – kisírt szemedet emeld az égre - sóhajts fel lassan, köztünk vagy végre… - Én hiszem és tudom, hogy ő a Megváltó…”

Ejsze ezekben a hegyoldalas napfényes percekben érzékeljük valójában, milyen is ez a megváltott világ.