Beszámoló a Cserhát-túráról
(2005. Május 21.-23.)

 

Hihetetlen kalandokon át, óriási küzdelemben bevettük a Cserhátot: a Pilis-Hargita zászló hétfőn este 8-kor megérkezett Pásztóra. Ezzel összesen 158 kilométert megtéve elértük a Mátrát, eddig 22-en csatlakoztak a túránkhoz.

A cserháti 11: Kati, Bea, Manó, Karcsi, Kocsis Gergő, Velki Gergő, Dezső, SzentRobi, Rajmund, Legó és Hege.

Az eddigi legkeményebb túránk volt, 3 nap alatt 84 kilométert gyalogoltunk Váctól Pásztóig állandóan eltűnő, többnyire jelzés nélküli utakon, folyamatos harcban az elkeveredés ellen, súlyos - a nap folyamán időnként váratlanul növekedő - kilométer adagokkal. A hegységben felfestett, kevéske turista-út ugyanis korántsem a nekünk kellő nyugat-keleti irányt követte, így a térkép szaggatott útjait használtuk. Ezek aztán edzettek minket rendesen. 30%-uk eleve nem létezett, többségük pedig sokkal kacskaringósabban haladt mint a térképen, vagy eleve máshogy volt a fekvése, becsatlakozása. Volt olyan pillanat, mikor már én sem hittem, hogy el tudjuk érni hétfőn Pásztót.

Vándor, ki a Pilistől a Hargitáig tartó utadon eléred a Cserhát bejáratát, kösd föl jól a gatyád! Kíváncsi olvasó, még Te is. A Börzsönyt Diósjenőnél elhagyod, majd dél felé fordulsz, és a Nógrádi vár mellett elhaladva megérkezel Vácra. A váci vasútállomásra csinos utca vezet, hol a legelső kocsmában hárman ugranak oda hozzád, hogy egymással vetélkedve elmagyarázzák, merre kell indulni a Naszályra (652 m). Ez ugyanis a Cserhát kapuja. Az állomás mellett ott az aluljáró, ha abból kijössz, csak tartsd az irányt 2-3 km-en át.

Mi is tartottuk, tudván, hogy Velki Gergő túraújoncunk üldöz minket. A Cserhát túráról persze ki más késne el, mint a nógrádi gyerek, ki itt lakik a szomszédban. Elaludt, mint a Pilis túra előtt, de most jobbak voltak az esélyei. Később az út enyhén balra tér - itt ért utol Gergő - és vezet ki a városból a hegy felé. Valahol itt térne le róla a jelzett út, de ezt nem találtuk. Mindegy, mert a két út párhuzamosan ugyanoda visz, és így is úgy is szétaszalódtunk volna a 30 fokos melegben, mert fák a hegyig sehol nincsenek.

Ahogy azt a szakértők megjósolták, a Velki-Légrádi tengely azonnal összeállt az élen kemény tempót és súlyos témákat diktálva. Pilis Hargita vándora a hegy lábánál jól figyelj, mert az utolsó elágazásnál könnyű elvéteni a kék jelzést! Velki Gergő valami több ezer éves rutintól vezérelve hirtelen eltűnt az élről, mi Legóval hősiesen csörtettünk tovább, háhá, mindjárt a Naszályon leszünk, jobbra ott kígyózik a Duna sej-haj. Utolsó hírünk Gergőről: egy kanyarban egyszer csak lefeküdt szundítani. 10 percen belül kiderült, hogy eltévedtünk, visszafelé pedig begyűjtöttük a kómásan imbolygó Gergőt, aki addig jót aludt.

Még egy fontos adalék a Naszályhoz: az Úristen a világ egyik legmeredekebb hegyének teremtette, legalább is Vác felől. Nem száz, nem kétszáz méteren, de több kilométeren át csak araszolni lehet, oly durván emelkedik. Nagy-Kevély, Dobogó-kő, Nagy-Hideg-hegy, Szent Mihály-hegy, Csóványos, Naszály - a Pilis-Hargita ezzel a hatodik csúcsot is megmászta. A tetőn itt is betoncső kilátó van, most Kocsis Gergő marad lenn gitározni. Kocsis Dénes, nagyon helyesen a Loki bajnokságát ünnepeli Debrecenben (valakinek ott is lennie kell közülünk), az ő posztjára Nyíregyházáról kerítettem egy ígéretes ifjú belső védőt: Rajmund a másik túraújoncunk. A hegymászás, a hőség és a kiadós ebéd kábulatában 3-ig nézelődünk fentről, rengeteg apró cserháti falu keletre és északra, a Börzsöny, a Dunakanyar és a Pilis pedig utoljára látszanak a túránkon.

Aztán megindulunk kelet felé a Török-rétre. A tetőről sétálva többször feltűnik előttünk Kosd, Rád és Penc, balra pedig Ősagárd és Keszeg, ez utóbbin túl van a mai célunk, Nézsa. Vándor, itt újra nagyon figyelj, velünk a következők történtek. Elhagyva a Török-rét elágazását, folytattuk a kék jelzésen Ősagárd felé az első jobbra elágazásig. Ezen már jelzés nélkül tértünk le, majd tartottuk ezt az utat jó egy km-ig, közben jobbról kerültük a Nagy-máj hegyet (371 m). 1 km után innen is jobbra tértünk le egy tisztásnál, majd erről azonnal balra egy lefelé vivő úton. Eme kacskaringós út levezet egy gyönyörű erdőn át egy völgybe. Itt tévedt el az első Pilis Hargita túra, és völgy vonalát követve - élén a túravezetővel, ki azt gondolván, hogy megtalálta az Agárdi-völgyet még kellőképp büszke is volt magára - bemenetelt Rádra, mely a megcélzott Keszegtől, és így a tervezett útvonaltól 5-6 km-re délre esik! Mi lehet a megoldás? Amint elértük a völgyet, és kiléptünk az erdőből, a völgy legelején egy út futott fel a sarjerdővel borított dombra merőlegesen a völgyre, ezen valószínűleg jó irányt nyertünk volna. Velki Gergely Attila egyébként ezt javasolta is... Nem baj a holt idényben bőven ráérünk majd ide visszajönni, hogy tisztázzuk a helyes Hargita irányt.

Rád: a túravezető nyilvános bocsánatkérése, túl vagyunk 20 km-en, este 6 óra, a szállás pedig most már igen messze! A félre vezetett nép egy része megköszönve a napot busszal el is megy egyenesen Nézsára, a zászlótartók pedig busszal Keszegre, hogy az eredeti utat teljesítsék. Keszegről kifelé trappolva kiakasztottunk egy nénit: "Hová mennek? - A Hargitára. - Azt nem hiszem. - Hollókőre. - Hiszem, ha látom. - Nézsára. - Azt már elhiszem." Hamar elértük a kőbányát, ahol a portás eligazított Nézsa felé, egyébként végig a Sinkár-patakot kell követni a piros jelzésig, az pedig bevisz a faluba. A portás szólt, hogy ha hegyek közt jönne a kőbányát őrző kutya, ne féljünk. Fél óra múlva jött is szembe egy jókora német juhász, ránk vigyorgott, farkcsóválva köszönt, és ment is tovább. Látszott, hogy szereti a munkáját. Tojik ó a kőbányára, egy fél városnyi erdőn-mezőn futkorászhat kedvére egész nap, és még kosztot is kap érte.

Bonyodalmak nélkül még világosban értük el Nézsát és a Reviczky kastélyt, majd a kocsmát, hol természetesen már előőrseink tanyáztak, illetve kiderült, hogy a szállásunk egy kocsma kertjében van. Már megint egy nagyon rendes ráadásul szórakoztató szállásadóba botlottunk, és a szállás is kiváló volt. Egy 26 km-es nap után sütés, borozás, remek gitározás, éneklés. Kocsis Gergő egyre keletebbre haladva egyre jobban belejön, én meg erre a túrára megtanultam két Ismerős arcok dal kíséretét (Építsünk hidat, Erdély), de jól esett végre együtt elénekelni! A sztorikba a szállásadó is beszállt, kiről kiderült, hogy szeret és szokott is járni Erdélybe.

Éjfél felé azért lecsendültünk, reggel hatkor pedig már a magasan járó nap alatt sanyargattam a népemet. Ébresztő! A mai nap nem fog máshogy menni. (Persze! Mindig ez a szöveg.) Fél hétkor megérkezett a Pilis Hargita védjegyét képező szokásos 30 tojás, a szállásadó hozta mosolyogva. Kevéssel 8 után sikerült is elrajtolni.

Nézsáról Nógrádkövesdre indultunk, sejtettük, hogy nem lesz könnyű - pokoli kemény küzdés lett belőle. Turista utak nincsenek, a szaggatott utakat pontatlanul jelölik, irányuk más, vagy nem is léteznek. Az ilyen utak hossza végül előfordul, hogy a tervezett másfélszerese lesz jót borítva a túrán. Legénd felé kell elhagyni Nézsát, aztán a falu után az országútról jobbra letérni egy földúton. Nem árt kedves vándor, ha itt te is elmondod a Pilis Hargita fohászát, ahogy mi is tettük a falu feletti erdő szélén. Ez hiányzott szombaton!

Lélekerővel telítetten indul a nyomkeresés. Kopár dombokon át északra visz, majd keletre fordul, és egy erdőhöz ér az út, itt kettéágazik. Legót és Gergőt még a reggeli túraértekezleten bevontam a térképészésbe, hogy élesedjen a figyelem. Az elágazásnál a jobb mellett döntöttünk, is egy hosszan-hosszan kanyargó lassan újra kelet felé forduló úton vándoroltunk. Ezt az utat tartsd kilométereken át, míg legvégül levisz a Péter-völgy patakjához. Mi nem így tettük. Az út felénél látván, hogy az sehogyan se akar levinni a folytatáshoz szükséges völgybe, Legó ötletére az én támogatásom és Velki triumvir heves tiltakozása mellett megpróbáltunk lezúdulni a völgybe. Jó pár perc törtetés a dzsuvában, egyre reménytelenebb helyzet, végül Legó megáll az élen. "Ez akácos" -mondja és visszafordul. Visszamásztunk az útra, Velki G. a fejét fogja, a nép Legó akasztását követeli, én titokban megkönnyebbülök, hogy nem az enyémet, s megvédem Legót azzal, hogy a Szandaváron majd ítélkezünk felette. Megint Velki Gergő érezte jól az irányt, mégiscsak cserháti gyerek.

Egy utolsó balkanyarral a hosszú út levitt a Péter-völgybe, a patak mentén keletre pedig egészen a Legénd-Nógrádsáp országútig jutottunk. Jobbra fordulva az országúton az első balra letérő földútig mentünk, ez sajna pár száz méter után két szántóföldet elválasztó sűrű bozótba torkollik. Ezen áttörve búzával bevetett domb, ezen mindig az észak keleti irányt tartva törtettünk, s a tetejéről már látszott az előttünk lévő hegyen Nógrádkövesdre átvezető út. Az országútról egyből arra a földútra jutni? Ahhoz lehet, hogy majd Legéndig kellett volna felcaplatni az országúton, ami 2-3 km kerülő. Áttörve a földeken elértük a földutat, ez pedig jókora kanyarokkal hosszan vitt át a szőlőkön, a hegyen túl kelet dél-kelet felé fordult és újabb hosszú kilométerek után bevitt Nógrádkövesdre. Mikor a faluban az első teremtett lélek kimondta, hogy melyik településre értünk be, hatalmasat csaptam a levegőbe örömömben. Ennyire vészes a Cserhát. De lassan kezdtünk belejönni.

A terv szerint 9 km volt meg a 32-ből, 1 körül járt az idő. A valóságban 12 km körül jöttünk, utólag kiszámoltam. Hál Istenek a faluban jött az erősítés, ez bizony ránk fért! Az újak közt egy túraújonc, Karcsi - rögtön lelkesen belevágott a zászlótartó hivatásba. Az idővel megint csehül álltunk, és az országúton kellett volna menetelnünk, elcsíptünk egy arra járó vonatot, és ez 2 km-t repített rajtunk. "Mostantól végig kipárnázott úton." - a túravezetőtől hallott mondással búcsúzott a kalóz, mikor leszálltunk a kicsi piros vonatról. Újra jelzésen jártunk ugyanis! Becskén a focipálya mellett ebéd, Velki GA-nak a napi 6 alvás egyike, aztán Szandavár mászás.

Az erdőből a vetésre kiérve egyenes az irány, bár jelzés nincs. Aztán a hegy alá érve jobbra fordultunk, ekkor szembe került a szomszéd Berceli-hegy. Szép, feltűnő, oldalán látszik a kőbánya, de nem az a célhegy. Szinten maradva tartottuk az irányt a Szanda-hegy alatt kertek és házikók között, mikor megszólalt a hang fentről: "Ha a kék túrán mentek, akkor ezt nagyon elcsesztétek!" Az almafák alatt a hintaszékben ül egy ember, és nagy rutinnal a hangjában elmagyarázza, hol rontottuk el, s hová kel visszamennünk. Ül a kertjében a fák alatt az ember, és megfordítja csapatokat, ki tudja hány évszázada. A Cserhát tervezői, ha már oly kacifántosra álmodták ezt a tájat (és hozzá a térképet), legalább ennyi könnyítést ideraktak. Nem tudom évente hány olyan sólyomszem van, aki nem találkozik vele, s magától kiszúrja, hol fordul balra a meredeknek az út. Kaptató sűrű erdőben, Velki Gergő várás, majd a kavicsos úton jobbra, innentől jó a jelzés a várig. A hetedik csúcs a Hargita felé: Szandavár (529 m). Körös körül a Cserhát falvai, északra alattunk Szanda, mögötte Terény, délre a Berceli-hegy, nyugatra a szomszéd csúcson a Sas-bérci kastély piroslik, azon túl a távolban pedig a Mátra lánca. A csúcson hatalmas sziklák, s egy megmaradt várfal. Egy csapat 14 év körüli, helyi srác, vállukon csákány, itt a közelben voltak kristályt bányászni. Jó őket hallgatni, normális dolgokról normálisan beszélgetnek, szelíd és tiszta tekintetük. Ilyen is van Magyarországon, Hála Istennek.

5 óra felé vágunk neki a maradék 16 (!) km-nek. Innentől kezdve meglódulnak dolgaink, ami ránk fér, mert ha az eddigi tempót tartjuk késő éjszaka érünk be Kutasóra. A zöld jelzést követve le várból a (zöld kék elágazást nehéz volt elcsípni), majd könnyű terepen át le az Ina-patakig. Idáig tart a kényelem, a jelzett utat elhagyva észak felé fordul itt a Pilis Hargita, hogy útba ejthesse Hollókőt. Rögtön a pataknál levadásztunk három szénégetőt, mondanák meg, hogyan megyünk fel a Sas-bércre, de kb. annyit se tudtak, mint a térkép. Tartottuk hát az északi irányt az Ina-patak, majd egy szántóföld mentén jobbra tőlünk a Sas-bérc erdeje. Tudtam, hogy az első lehetőségnél jobbra kel fordulnunk, vállalva egy szaggatott út kockázatát fel a bércre. Egy ilyen árva úton mindjárt egy irtásig el is jutottunk, ott feltűnt egy csapat őz, mögöttük pedig a fák csúcsa felett a kastély teteje. Ami jó jel, hisz onnan már műút vezet egész Kutasóig, amin sötétben is boldogulunk. Az erdei utunk itt viszont be is fulladt. Csakhogy ekkor (végre) túravezetőhöz méltó huszárvágás következett, a Hargitától álmot kapó barátunk az irtás északkeleti csücskénél áttört a bozótoson, és jó 50 méteres dzsungel szakasz mögött megtalálta a kastélyhoz vezető műutat. Ezzel este 7 körül kijöttünk a vészből.

Elhaladtunk a kastély mellett, melyet sajnos takart az erdő, benézni pedig nem volt időnk. A fákat minden felé pondrók rágták, hiába hittük egy darabig, hogy errefelé eső volt, s az pereg most le, pedig csak az ő rágásukat hallottuk. Ereszkedni kezdtünk Bokor felé, a Mátra pedig velünk szemben mutatta kéklő hegyeit, hadd kapjunk erőre. A Szilos-tanyánál Kocsis Gergővel bementünk vizet venni, a hely szépségénél csak az udvaron levő csapból folyó víz édessége maradt meg jobban bennünk. Aztán Kutasón Ilonka nénitől megtudtuk, még Pestről is idejárnak kannákkal, olyan víz van a környéken. Bokor felett lenyűgöző naplemente utáni panoráma, a faluban pedig a teljesen kihalt, csendes település közepén az országút mellett egy kosárba beleállított szép magyar zászló. A többiektől lemaradva egyedül értem oda a szürkületben, messziről azt hittem a mieink szúrták le oda a túra zászlót, ők meg szétszéledtek. Tán el is hagyták a túrát, mehetek mostantól egyedül.

Sötétedik, több mint 30 kilométerrel a lábunkban rójuk a Kutasóba vezető üres országutat. Hólyagosodó talpak, ki jobbra ki balra sántít, ki körkörösen, egyik domb a másik után. A Kutasó tábla már sötétben, az emberek csak annyit mondanak csendben, "na jól van". Utólag bemérve 32 helyett végül 34 kilométer lett a vasárnapi szakasz, derekasan helytálltunk. A szállásadó Ilonka néni már igazi palócos kiejtéssel rendezget minket, a 30 tojás már meg is érkezett. A néni elmegy, a nép pedig kisebb vacsora után 11 órakor szó nélkül kidől.

Hétfő hajnalban a dolgozók haza buszoznak, mi megesszük a tojást és indulunk Hollókőre. Újra szépséges napsütésben caplatunk, 8 körül elhagyjuk a falut, újra van jelzésünk, s sokáig jól is vezet, csak mi lépünk ólomlábakon. A Egres-patak mentén egyszer csak elfogy a sárga út. Hogyan jussunk fel a Dobogó-tetőre, azt már ránk bízzák. Jó másfél km-en át dzsumbujharc, nagy bizalommal, hidegvérrel tartott irány 30-40 percig. Szintvonalakra a patak és a hegy hajlataira, és a napra vagyis égtájakra hagyatkozva megyünk az elképzelt Dobogó-tető felé. Szerencsére a terep nem veszélyes. (A Legó-akasztása nevű domboldalnál sokkal szelídebb.) Egy tisztás után utat kapunk, és láss csodát, feltűnik rajta a sárga jel! Nem kis mentés volt ez sem. Csendesen bóklászunk a jelzés mentén, egy irtásnál némi kilátás is van a Szanda felé, de a Dobogó-tetőt nem is vesszük észre, csak egy erdővel borított fennsíkon haladunk át. Az út mentén egyre hatalmasabb hangyavárak, amikor az elcsigázott csapat leül tízóraizni méretes hangyák másznak ránk. Már lefelé ereszkedünk, a fák között feltűnik Hollókő vára. A völgy végén 30 fokos hőségben mászás egy kopár dombra, onnan balra az erdőn át visz le az út a vár alá. Táskákkal zihálunk felfelé ott ahol másnak fegyverekkel kellett, (szerintem nem volt esély a mászás mellett még ostromolni is ilyen meredeken), és elérjük a várat. Erőnk már nem sok.

A várba beérve ledöbbenünk a csodásan hűvös falak között. Lovagkori zene szól, az Árpádok címerei körös-körül, a régi holmikkal berendezet szobák. Több emeletes, ép vár. A legfelső szinten egy őrt álló katona vértben, fegyverben. Kicsit fel is éledünk, a zászlót felvisszük, ameddig lehet. Végül zúdulunk le a vár alatt domb hűvösébe, ebéd, széles körű beájulás, álomba zuhanás következik. 9 kilót jöttünk a mai 25-ből - révedezek már jóval később, 4 óra körül fél kómában. Az utolsó vonat fél kilenckor indul a cél állomásról, Pásztóról. Kegyetlen érzés, ez nemigen fog menni. Gitározunk, pihengetünk, még mindig nagy a hőség. Aztán végre összeszedem magam, vágjunk bele, jutunk, amire jutunk.

Hollókő több száz éves házai között és temploma előtt folytatódik utunk. A Felsőtoldra vezető erdei utat keresve javuló hangulat, emlékezetes beszélgetések a helyiekkel. Mikor megszólalnak, kiderül, a tegnapi Ilonka néni csak zsenge felvezetés volt az igazi eredeti palóc nyelvhez, a magyar nyelv egyik kincséhez. Hallgatjuk szívesen az útba igazítást, íves, díszes, dallamos és van benne jó pár "e" szócska, akárcsak Székelyföldön, de itt nem a mondatok végére teszik, inkább nyomatékosító szerepe van. A falu feletti focipályát mindenki elmondja, onnan indul a jelzés Felsőtoldra. Átvisz az út egy hegyen, majd egy hatalmas mező közepén kettéágazik. Mi a baloldalit követtük, a jelzés el is tűnt, kockáztattunk, és már nem mentünk vissza, de nem lett belőle gond. A balra induló út tehát bevisz egy erdőbe, szintet tartva halad délnek, fokozatosan délkeletre kanyarodik, majd egy fakitermeléshez ér. Jelzés többé már nem volt, de nem csüggedtünk. Az erdőből egy tisztásra kiérve tartani kell az irányt, később patak mentén, megint erdőn át, ereszkedik le az út az Alsótold és Felsőtold közötti szántóföldekre.

Ha Felsőtold felé mész vándor, Garábon és Mátraszőlősön át is Pásztóra juthatsz majd' végig erdei utakon. Nekünk Alsótold felé kellett menünk, mert bár nagyon jól jöttünk, már 6 óra volt. A csapat egy részét buszra akartuk rakni, jusson be így Pásztóra, mi pedig Kocsis Gergővel futva vittük volna be a zászlót, hogy a Cserhát túrát mégis befejezzük. Fontos: a Pilis Hargita túra hivatalosan megtett útja mindig az az útvonal, amit a zászló bejár! Az utolsó busz el is ment előttünk, maradt a stoppolás. Két perc múlva megállt egy fehér kisbusz, egy ősz hajú úr felvesz. "Minket egy kanyarig kellene elvinni Pásztó felé, onnan gyalogolunk Ön pásztói?" "Nem kutasói, a kutasói óvodát, öregek otthonát vezetem, beszerzem, ami kell, meg én vagyok a polgármester." Kutasó?! Onnan jövünk, Ilonka néninél aludtunk." "Tudom, én adtam ki nektek a szállást." "Jé, akkor önnel beszélek hetek óta telefonon." "Tudom, melyik az a kanyar, ott indul az út a Tepkére, a kilátóhoz. " S már ki is tesz minket mosolyogva 4 kilométer után, s búcsúzóul mindenkinek kezébe nyom egy kutasói képeslapot.

A csoda után bazsalyogva szálltunk ki a Tepke hegy lábánál, mindenki feldobódva, újra van remény a túra véghezvitelére, naná, hogy most már a teljes csapat továbbmegy. De itt már nem lehet hibázni, az utolsó vonat szűk két óra múlva indul Pásztóról. 7 km egy hegyen át, szerencsére jelzett úton, ami persze, ki tudja, mit tartogat. Gyerünk. Szántás mentén kapaszkodunk, majd jobbra egy erdőben szűk ösvényen, rettenetes sárban. Elérjük az elágazást, az egyik út vezet a Tepke csúcsra (567 M), mely a Cserhátot keletről lezáró 5-600 méte magas, hosszan elnyúló gerinc déli végpontja. A mi utunk viszont keletre indul, majd újra elágazik, s jelzés semerre. 15 perc, míg kivédjük az eltévedést, a bal oldali utat kell itt választani. Kemény tempóban ereszkedünk lefelé. Balról súlyos csörtetés, nemhogy távolodna, de jön velem párhuzamosan, mikor megállok, kétszer rám röffen. A többiek ekkorra érnek oda, szót se szólok, csak mutatom, tempó gyerekek! Sikerül elhúzni hál' Istennek, másztam én már eleget fára a kismalacok miatt.

Egyszer csak kitárul a kép előttünk, hatalmas völgyben hosszan elnyúlva Pásztó, mögötte pedig szélesen, méltóságteljesen a Mátra terpeszkedik. Lenyűgöző, de még nincs lefutva a meccs. Zúdulunk bőszen keresztül egy szántáson, mert a jelzést már megint lenyelték valahol, de a völgyben ott egy fentről becélozható műút, ez pedig, úgy becsülöm, az állomás felé visz. Elérjük, valójában ez egy földút, és egy gazdaság mellett halad el. Szakadozott kerítés balról, két fekete kutya szabadon csahol ránk, közepes méretűek. Olyan állapotban csörtetek elöl, hogy a nézésemmel tatom őket, ahogy üvöltve jönnek mellettünk. El is érjük majdnem a major végét, ám ekkor a kerítés sarkánál egészen más kategóriájú kutyák tűnnek fel. Ők nem a kerítésen túlról ugatnak, hanem nyugodtan kisétálnak elénk az útra, és komótosan lépkednek velünk szemben, mint két kakastollas csendőr a hőskorból. Két jól megtermett hófehér kuvasz egyetlen hang nélkül. Súlyos pillanatok. Ugyan mit csámborogtok ti itt a mi tanyánkon? Csak egy picit lassítok, de megyek tovább feléjük, a többiek megállnak mögöttem, a levegő megdermed. Kutya és ember között áramló hullámok döntik el ilyenkor a következő pillanatok sorsát. Figyeljetek, én tisztellek benneteket, de nekünk tovább kell itt mennünk az állomás felé, egyébként barátok vagyunk. Nagy kő vagy négykézlábra ereszkedés helyett félelem nélkül tovább megyek, s bizalmat próbálok sugározni feléjük. Az első kuvasz elér engem, és egyet nyalint a kezemre. Tetszett neki. Mennek tovább a többiek felé. Ők tőlem öt méterre állnak, lassan fordulok, és szólok halkan: "Gyertek." Az útról letérve a vetésen vágunk át, a kuvaszok mögöttünk erre veszettül ugatni kezdenek, de már nem futnak utánunk, mi pedig végre kiérünk a salgótarjáni országútra.

Az országúton dél felé sétálunk az állomás útjáig, ott balra át a Zagyva hídján, mely egyike a még ma is Magyarországról eredő, két darab folyónak (vizeink 98%-a határon túlról jön Trianon óta), bár itt még inkább patak. Messziről kiabálják: "Mi van a zászlótokra írva?" "Pilis-Hargita! Gyertek velünk, legközelebb a Mátrába megyünk!" Pár méter múlva beérünk az állomásra, alig múlt 8 óra. Ilyet még nem láttam, mindenkinek gratulálok a Cserhát túrát megmentő bravúros meneteléshez, az emberek pedig külön-külön gratulálnak egymásnak. 24 kilométer lett az utolsó napi gyaloglás.

Kellőképpen megedződtünk a folytatásra.

Köszönöm
Hege