A Buzsora meséi

A kép nem szokatlan. Néhány ember forog egy Pilis-Hargita túra feliratú magyar zászló körül a Borló rengetegében, annak is tetején, csóválja a fejét, valamit nagyon nem ért. Ide mennek, oda mennek, néha tanakodnak, aztán egyre kevesebbet szólnak.
Eddig diadalmenetben jöttek, most fáradnak. A nap tűz, a fák tanácstalanul szemlélődnek, a Buzsora hangosan mondja a magáét, de épp senki se hallja...

Rovásírásos fogadtatás és a fejedelem élő emléke

Azt a legeslegutolsó fogós feladványt, azt a hihetetlen trükköt leszámítva az út végig nyitva volt előttünk.
A csütörtök délutáni, tankönyvekbe illő indulástól kezdve a páratlanul lendületes, mindössze 50 perces határátkelésen át a hajszálpontos, előre betervezett fél 11-es beregszászi érkezésig.
Beregszász egy friss rovásírással készült várostáblával fogadott minket!
Amilyen örömöt okozott a szívünkben az ősi írásunk látványa a kárpátaljai magyar város határában, olyan ajándékkal folytatódott az este.
Zolitól, helyi főiskola HÖK-elnökétől mindent megtudtunk az elmúlt századokról – főleg a Kárpátaljának ezer vihart hozó huszadikról... - és az itteni magyarok jelenéről egy csodás éjszakai városnézésen. Nagyszerű képességekkel és tiszta magyar szívvel megáldott helyi vezetőnk volt.
Közben a várost uraló – a területet egymás közt utcánként felosztó - jópofa kóbor kutyák mindenhova elkísértek, és mindenkit megugattak, aki csak a közelünkbe jött. Néha egy-egy autót is megtámadtak, időnként egymást is felpofozták, hogy fokozzák a készültséget, csak miránk mosolyogtak szüntelenül. Kiemelt vendégek voltunk, még az ő szemükben is!
Azt alig-alig tudtuk követni, hogy Zoli hányféle szerveződésben, egyeztetésen, összejövetelen volt az elmúlt hetekben-hónapokban a nemzet ügyéért (épp ma fedeztem fel Zolit a hajdú-bihari MSZ honlapján az egyik cikkben... ), de egy biztos volt, az üzenet, hogy az ottani magyarság nagyon nem akar eltűnni!
És ahogy Zoli elmondta, van is miből merítenie. Alapozhat például annak a bizonyos fejedelemnek a szellemiségére.
Zoli elmesélte, hogy a mai napig, ha egy ruszin lakodalomba bemegy valaki, látni fog egy üresen hagyott terítéket. Ha megkérdezi, ez miért van, azt fogják mondani az a fejedelem terítéke, a hagyományoknak megfelelően... II. Rákóczi Ferencé...!
Már meg se lepődtünk, mikor a túra végén Szajkófalván egy szembejövő ruszin bácsika elérzékenyülve nézett a zászlónkra, és mondott pár kedves ruszinul szót mosolyogva.
Na de azért értek meglepetések is. A tervben például az volt, hogy szombaton este újra Beregszászon leszünkf

Első találkozásunk Viktor Vaszileviccsel

A pálya nem volt könnyű, de sikerült jól elkapni az elejét. Péntek reggel 9-kor már Beregszász utcáin trappoltunk a buszvadászatra készülve. Fél 10-kor már a sárga iskolabuszt ("skilnij avtobuszt") fotóztuk, ennek sofőrje is megerősített, miközben utasai lelkesen intgettek, igen a Serkernél indulnak az ilosvai buszok. A sejtelmes név egy ABC-t fedett, a neve ciril, az ABC latin betűkkel volt felírva. A tér túloldalán épp Csernobilról regéltek egymásnak egy kapu előtt álldogállva jó kiállású magyar emberek, de amint kérdeztünk, rögtön besegítettek ők is.
Aztán kivártuk szépen a buszunkat, és gond nélkül becsorogtunk Ilosvára mindössze 8 hrivenyért (200 Ft).
Ott délhez közeledve indult a móka, a millió busz között az állomáson.
A beregszászi busz sofőrje igen kedvesen segített. Előbb közölte, hogy másnap délután 5-ig le kell érnünk a Buzsoráról (akkor megy az utolsó busz vissza Beregszászra) - ismerve a hegyünket, ez elég merésznek tűnt – aztán lepattant a buszról, és elindult a forgatagban, hogy Pidgirnyére induló járatot kerítsen nekünk.
Neki egy megszokott történet, nekünk egy kisebb kalandfilm.
Kb. 15 percenként változott a helyzet, hogy hol milyen színű busz fog megjelenni, amire rá kell majd rohannunk. Közben be-be dobtam egy-egy a célfaluhoz közeli falu nevét is, Brid, Zagattya (utóbbiban van a híres rózsaszín hotel a hatalmas mámicskuval, akit Hami rászedett), ettől még izgalmasabb lett a keresgélés, hadoválás. Egyszer odavitt például egy kisbuszhoz a magyar sofőr, és ennek főnökével alkudott helyettem, na itt aztán pillanatonként változott a felállás, meddig is mennek, és mennyi hely van még náluk. Az ukrán határőröknél és rendőröknél már megfigyelt kéjes alkudozás következett, hát ez is külön cikket érdemelne. Az észérveket és az igazságot kivéve mindenféle erők cikáznak és hatnak ilyenkor embereink fejében, bemondanak egy ilyet, egy olyat és végül lépnek egy harmadikat - ezt a buszt nyugodt lélekkel engedtem el, jobb is, ha elmegy nélkülünk.
Legvégül amolyan Todis húzással álltam elő. A többiek már fenn álltak egy nyertes buszon, bár ez csak a szomszéd faluig közlekedett, de nem baj, haladjunk, elmúlt dél - mikor elmentem egy portyára, és a buszsor legvégén kinéztem egy kisbuszt felirat nélkül.
Kérdem is bátran, hogy "Kudá?" Mire ő "A Kudá brcseszhotsyhezsgff?" Az mindegy mit mondott, rögtön értettem a hangsúlyból, azt kérdi, hát hová akarod jó ember? Mondom Pidgirnyére, aztán megtudtam az árát, 16 fejenként (400 Ft), teljesen baráti, már mentem is az én népemért, hogy pakoljanak.
Viktor Vaszilevics el is indult velünk szépen lendületesen észak-nyugat felé kifelé a városból. Persze ekkor még nem tudtuk a nevét ennek a ruszin jóembernek, de a Borló főerői később majd újra belekeverik őt a történetbe...

Buzsorka fél órán belül nyakon önt - a fohász kitisztítja az eget

A faluig BorgóiAtti mellettem egy gépi szótáron pötyögve keresgélte a szavakat, hogy megoldjuk, hogy Pidgirnyén túl tegyenek le. Végül a helyi erők és a Buzsora szó varázsereje segített.
Azt ugyanis a megszólított falubéliek is jól tudták, hogy a Buzsorára menő út a falun túl indul, és oda is irányították a mi sofőrünket.
Na mi még ennyit sem tudtunk 2007-ben. Ennyivel is beljebb voltunk hát, mikor fél 1-kor elkezdtük a hegyet.
Na ennek a hegynek aztán tényleg csak egyes egyedül ez a nyitja van. Az út során többször bebizonyosodott. De még itt is nagyon sasolni kell, hogy le ne sodródj a rengetegbe, amiből aztán nemhogy a csúcsra nem jutsz fel, örülsz, ha egyáltalán hazatalálsz a jelzett utak hiányában (lásd 2007).
Az ezúttal a középpályára fellépő, és nagy kedvvel játszó, remek labdákkal operáló Dalnokkal felvettük a Pilis-Hargita útnyomozók királyi fordulatszámát, és közben a mosolygó újoncunkkal, Gyöngyvérrel, a szomszéd hegységből származó Krisztivel, a jócskán 10 válogatottság fölött járó Főmacskával és egy igazi borgói elemmel, Attival beleálltunk nagy vígan a keleti irányba.
A Buzsora csak egyetlen egyet pillantott ránk, és megállapította, hogy koszosak vagyunk.
Ezt a városi piszkot pedig úgy leverte rólunk - alig értük el az első kanyart – olyan kiadós zivatart gomolyított ránk, hogy a vadiúj térkép hamar a teljes megadás állagában konyult, hervadt a kezemben.
Közben Dalnok nem rezzent meg, és gyorsan meglépte az első mentést. Pilis-Hargita vándora, ki erre jársz, tudd, hogy 1 kilométer után nem jó tovább az egyenes irány, balra fordulva át kell menni a patakon. Bár a térképből mindez nem következik, át kell menni, mert azon túl lesz a patak főága, a Mocsárka-pataké!
Ennek a főágnak a jobb oldalán meneteltünk aztán felfele egyre javuló időben. (Vagyis a folyással szemközt állva a jobb oldalán.)
Nyugodalmas, szépséges erdőkben, csendben, ahogy Kárpátalján megszoktunk. Az ebédhez már kiadós napozás társult egy barátságos bükkös melletti tisztáson meg némi gitárszó.
Azt tudtuk, hogy valahol el kell hagyni a patakot, Dalnok ezt is éppen időben kiszimatolta egyik felderítő futásában.
A biztonság kedvéért feltöltöttük a vízkészleteket, aztán a pataktól elkanyarodó út hajlatában megnyitottuk a túrát.
Gyöngyvérből a túra 116. tagja lett, és felszállt az ég felé a Pilis-Hargita fohásza.
Csendes volt, erős volt, főleg a "minden más nemzet javára" részt éreztem, ahogy erőt kap az égből, de azon aztán mi is megdöbbentünk, ahogy hatott, és igencsak kivirultunk tőle.
Már a bevezető szavaimnál kitekintett ránk a Nap az addig egyre sűrűsödő, gyülekező felhők közül. Ahogy végeztünk, nagy kedvvel nekiiramodtunk a bükkösbe bekanyarodó útnak. Nemsoká a patakvölgy helyett már gerincen kapaszkodtunk, és valahol ott vettük észre, hogy fölöttünk ragyogó tiszta kék ég és szikrázó napsütés van, pár perccel a fohász után eltűnt az összes felhő!

A Pilis-Hargita tűzrakási engedélyt, a madame kampós botot kap

Ez aztán így is maradt már egészen estig, pedig előtte eléggé ingatag idő mutatkozott. Ej, kellet is már a lelkünknek ez a biztatás a Kelemen tavaly nyári harcai után! (Igaz, a Dunavka azután nagy ajándékkal bátorított tavaly ősszel.)
Mentünk hát felfelé a ragyogásban, mosolygásban, és Dalnokkal meg is állapítottuk, hogy eddigelé a szomszédos Kéklő-hegységet kezdő (az Ungvár fölött az Antalóci csúcsra vezető), ugyanilyen fokozatosan emelkedő, ugyanilyen erdőktől kellemes, szépséges úttal vetekszik ez az út.
A jóérzésben találtunk is egy forrást az út mentén két szalamanderrel, így aztán lecserélhettük a patakvizet forrásvízzel.
Szépen emelkedtünk is közben, és tán épp a 700 métert mondtam be magasságnak, amikor megjelent az úton szemből egy teherautó tele favágózöld emberekkel. Gondoltam szépen félrehúzódunk, és hagyjuk lecsorogni, ám a Buzsora terveszerint a történet korántsem ennyiről szólt.
A lassításból, a felénk áramló erőkből, aztán a megállásból és a tekintetekből rögtön sejtettem, hogy fel kell kötni a gatyát, mert lesz egy kis dolgunk a derék helyi erőkkel. Olyasmi mint Grigorral meg a traktornyi népével Halmitól nem messze az Avas határában 2008-ban.

A lassításból és a tekintetekből rögtön sejtettem, hogy fel kell kötni a gatyát, mert lesz egy kis dolgunk a derék helyi erőkkel. Olyasmi, mint Grigorral meg a traktornyi népével Halmitól nem messze az Avas határában 2008-ban.
Nem is ússzuk meg, megáll mellettünk a teherautó. Egy sereg ember a platón, három ember meg a fülkében, közülük a bal szélső, a kis alacsony főnökforma kezdi a kérdezősködést, a szavakból persze vajmi keveset értünk, de a fickó eléggé feszülten, számonkérően adja elő. Az elején az az érzésem, hogy a következő pillanatban kipattan az autóból, és úgy folytatja, de valahogy benntartjuk. Mondom a Buzsorát, a turisztot, nyugodtan mosolyogva. Ártatlanok vagyunk mi, kérem. Nadehát ez a bilikuvahukamukákámeny, valamit nagyon magyaráznak.
Még az is felsejlik bennem, hogy a Vihorlát nyomdokain itt is sikerült valami katonai területre betévednünk, ezen nyerítek is magamban egyet, de persze ezek nem katonák, inkább természetvédelmi terület. Közben mentegetőzök, hogy nem értjük a nyelvet, próbálok más nyelveket, és elő is kerül egy angolos embör. Na aztán annak elmondom, hogy Ilosváról jövünk, felszaladunk a Buzsorára, onnan megyünk is vissza Ilosvára. Honnan vagytok lengyelszki, micsodámszki? Á mágyár, jóvan, Debrecen. Fokozatosan enyhül a helyzet, nincs szó visszafordításról, azt azért kikötik, hogy tüzet ott fenn bizony nem rakhatunk.
A többiek az elején állítólag elcsíptek egy a platóról érkező "AdjIsten!"-t (ami nem kis dolog, ha egy szót se tudnak magyarul, csak köszönni, de abból sem a "Jónapot" tanulták meg, ráadásul a többségnek le se esett a magyar zászló), ez már eleve jót jelzett, na de a túravezető erről lemaradt.
Az esélyeink fokozatosan javulnak, azt látjuk, hogy az alacsony emberke telefonál – meg is mondja közben a tolmács, hogy ő, mármint az alacsony figura itt a kicsi "boss" ebben az erdőben. És épp a nagyfőnökkel beszél telefonon, leadja a drótot a terület vezetőjének (?), igazgatójának (?), netán tulajdonosának (?), hogy ma estére felmegy hat darab magyar őrült a Buzsorkára. De ekkor már jó sodrásban vagyunk, mert a nagyfőnök áldását adja, sőt az jön ki a telefonból, hogy tüzelhetünk is, de végén vodá-vodá-vodá, mert "no rain" mostanában errefelé.
Ekkor már mosolyognak a mi derék erdei embereink. Persze mi is körbevigyorogjuk őket. Egyáltalán mi járatban voltatok TI, kedves barátaim ezzel a platós teherautóval csütörtök délután nyolcan-tízen bezsúfolódva? Erre csak vigyorognak, titokzatoskodnak, azt mondják, nem munka. Annyit látunk, hogy a platón az emberek lábánál néhány szép szál fenyő ott pihen, de hát ezen a vidéken - gyaníthatóan Kijev felől jövő hatásra – népszokás ez a kacér kibogozhatatlanság, mindenkinek kell egy kis titok, anélkül nem élhet. Még bedobom nekik, hogy csak tán nem "pálinku"-ügyben voltak fenn? De ere is csak rázzák a fejüket, és nevetgélnek.
Csattanóként az egyik platós ember egyet gondol - lehet, hogy tőle származott a köszönés – rákiált Krsiztára, hogy "Madame!", és mosolyogva odanyújt neki egy formás kis kampóban végződő sétabotot (bármelyik angol krimi kalapos nyomozójához jól illene!). Na, efféle kedveskedést is csak ezek az erdőbe beleszentült favágó emberek tudnak kitalálni. DunavkaGyőztesKriszta mindenesetre nevetve elfogadja, és vígan túrázik vele az elkövetkező napokban.

Táborverés tündérek között

Elköszönünk, és folytatjuk a menetelést. Feltöltődve, vigyorogva emésztjük a történéseket, az erdő meg egyre szebb körülöttünk, az út mentén balra jókora körökben ott virít a szellőrózsa fehér virága. Emelkedik most már izmosan a szekérút, miközben tartja a jó irányt (K-ÉK).
Aztán felérünk egy fenyőkkel körbevett háborús emlékműhöz, az emelkedés megszűnik, itt vagyunk a fennsík szélén. Nagyjából 850 méterre érkezett meg a zászló és csapata. A délutáni napon töltődünk, lazítjuk az utolsó nagy mászást megérző izmokat. 15-20 perc után megyünk is tovább, mert bár 5 óra elmúlt, még mindig nincs meg a déli fordulat, ami 7 kilométer megtételét jelezné. Valószínűleg itt is szorzóval kell mérnünk a távot, vagyis valójában több a táv, mint a térképen, hiszen délben indultunk, de ilyen alacsony 1.1-es, 1.2-es (megállásokkal együtt vett) km/óra átlagunk még felfele sem lehet. A terv mindenesetre alighanem csúszni fog. A Buzsorát ma már biztosan nem másszuk meg, a végső felvezető (4-5 km-esre becsült) szakasz tövében viszont keríthetünk egy jófajta táborhelyet.
Nemsoká aztán lassan-lassan beveszi a déli fordulatot az út. Még a helyes irányt Buzsora-felirattal jelző sziklát is találunk a mentén, végül pedig beérünk abba bizonyos elvarázsolt birodalomba, amiben 2007-ben annyit bolyongtunk.
Most észak felől jövünk, biztos úton és működőképes térképpel, van hát időnk és nyugalmunk rácsodálkozni. Mocsári gólyahírrel, borókával, déli irányba hosszan elnyúló, összefüggő rétekkel üdvözöl a Buzsora, hiszen ez itt már közvetlenül az ő fennhatósága, innen nem messze székel. A Bükk-fennsíkot, annak ősborókását idéző gyönyörű terület a Buzsorka hazája, csak attól sokkal vadregényesebb, elhagyatottabb.
Arról különben is újra meg kell emlékezni, hogy micsoda csend van ezen a környéken. Errefelé még az állatok sem molyolnak, zajolnak, mintha csak a tündérek és mi lennénk a hegyen. Jártunk már egypár hegységben a Pilis-Hargitával, számszerint eddig 19-ben, de ilyen nyugalmat, sehol nem tapasztaltunk (persze a szomszédos Kéklőt leszámítva). Itt még a tűz melletti őrségbe is csak azért megy az ember, hogy a helyi építő, őrző erőkkel társalogjon, máskülönben teljesen felesleges.
Egy darabig üldöz, gomolyodik mögöttünk pár sötét felleg, de amíg az utat keressük és bejárjuk, sikerül őket feltartóztatni, később aztán el is mennek végleg. Egészen a déli végéig megyünk a több kilométeres füves, virágos, borókás, nyírfás fennsíknak, ott lesz ugyanis a Buzsorához vezető kijárat. A favágók nagyjából idáig használják a szekérutat, innentől élesedik tehát a feladvány, haloványabbak, néhol egész bizonytalanok az utak. Van is egy kisebb felderítés a nap végére, ennek során betévedek, befutok a rétektől dél-keletre húzódó setét erdőkbe, na komám, nem mennék vissza a ti szerepetekbe, kik eme erdőkben öten jöttetek-mentetek négy évvel ezelőtt... (Richard Bach szerint ilyenkor kell küldeni segítséget a korábbi énünknek a valójában nem létező időn átívelve, hát azokra biz ráfér.)
Az erdő helyett betértünk hát a tisztás legdélibb csücskére - a tisztásokat több napfény, több angyali erő éri egész nap című megállapítást követve - két nyírfát becélozva bementünk a rétre, és letáboroztunk. 7 órára már álltak is a sátraink. "Na itt vannak a tündéid" - mondta Gyöngyvér, és valóban ott voltak. A lenyugvó nap fényében a hatalmas rét keleti végén aranyban fürödtek a fák.
Ilyen volt a folytatás is, álombéli, mesebeli. Meg is vitattuk a tűz körül a Pilis-Hargita eddigi 60-70 hegyi táborhelyének a rangsorát, és megadtuk előre a Buzsora fennsíkjának, hogy a top 20-ba be fog kerülni, ami pedig nem kis dolog tekintve az élmezőny sűrűségét. Április végéhez képest még a hideg sem volt vészes itt 800 fölött, és ahogy lecsendült az éjszaka álomba szenderedtek a vándorok. Csak a túravezető maradt a tűz mellett őrségben, a tűznek hátat vetve virrasztva, a fent leírt okokból virrasztva. (Aztán csak kapta az áldást, kapta a segítséget, és választ kapott élete legrégebben jelen levő kérdésére. Eddig mindig továbbküldték ezzel a kérdéssel, most végre ez a fennsík, ez a tűz, ezek a tündérek nem küldték tovább. Meg is fordult többször is boldogan, hogy jól megnézze magának ezt a tüzet...)

Na fogjuk hát meg a derekát

Afölött az erdő fölött, ahol este a tündék üzentek, megjelent a Nap pontban mikor ígérte. Frissen mosolyogva a világra, még nem királyi fényben, de finom szőke ragyogásban. Nem volt ott, aki megidézte előző este, de ő csak legyintett egyet nevetve. Ha nem jöttél, hát nem baj, a harmat miatt úgyis kelnem kell. Mondtuk mi neked 3 óra tájékán, hogy most már menj aludni, ahogy nézem nem tetted meg (a tűz melletti fekhely meg nem erre való, ott csak a szikrákat számolgattad).
Pontban a Nap érkezésekor kipattant a jöttét megidéző vándor szeme, de le is csukta hamar, ó ó köszönöm, még nemrég aludtam el igazából...
A zászló a két nyírfa alatt rezzent egyet, ahogy visszasimította a túravezetőt álmába, majd lassan megsimogatta, végigsimogatta mind a hat vándort.
Egész éjjel csodálva, csodálkozva jártak hozzá az erdő teremtményei, és ott táncoltak, kacagtak körülötte. Életet láttak benne, számukra igen kedves életet. Millió sok fényt, ragyogást, szeretetet láttak benne, és más vidékek, más hegységek bölcsességét, üzeneteit.
Köré telepedtek hát, és közben látták, érezték - és ők maguk is segítették - ahogy lassan-lassan szövődik, fonódik a zászlóba a Buzsora birodalmának gyönyörűsége, élő üzenete.
Ezt adja majd a Borló varázsos királynője a nagy egészbe, a nagy mesébe, a magyarság két szent hegye között életre kelő, kivirágzó láncolatba, a magyari népek egységére, minden más nemzet javára születő láncba.
Ezt a részt Buzsorka adja meg.

Hogy ez a rész tovább szövődjön, fonódjon lábak és bakancsok is kellenek, szívek, reggeli köszönések kellenek, biztató szavak, vajas-mézes kenyér és minden más egyéb jóság, mik évek óta teremnek körülöttünk, ahogy járjuk az utakat. Végignézzük, megcsodáljuk, elraktározzuk őket, otthon elmeséljük, aztán újra megteremtjük, és egyre szebbek, egyre fényesebbek, ahogy telnek az évek.
A vajaskenyérre például a Borlóban is méz került, de arra magvak, és közéjük almadarabkák, és annyira finom lett, hogy a szendvicset Főmacska lefotózta.
Indulunk, indulunk, indulunk. Itt vagyunk tőle elvileg öt kilométerre, négy év után újra itt vagyunk, reggel van, ragyogó kék ég, hat vándor itt virul a bakancsában a zászló alatt, minden adott. Gyerünk!
A végtelen rét végén az erdőben ott kanyarodik az út, ahogy a térkép is mondja, kelet felé ível, ez biztató. Aztán ki az erdőből, felfelé egy mezőn át - ebben megint van némi dél - s onnan be a bükkösbe.
Itt aztán méregetjük a púpokat, a hajlatokat, méregetjük az utunkat, és megkerül a tökéletes irány. Kelet-északkelet, és emelkedik is vidáman. Néha el-el tűnik, el-el veszítjük, de Dalnokkal gyorsan becserkésszük a folytatását. Nem nehéz, mert nincs komoly aljnövényzet, messzire látni mindenfelé, és könnyen lehet futkározni a felderítőknek.
Az biztos, hogy itt már nem az a móka van, mint tegnap, ezek biz járatlan utak, nagyon észnél-léleknél kell lenni. De hát erre készültünk, a Pilis-Hargita kellő erővel sistereg, a fordulatszám láttán az égiek is bizakodva követik lépteinket.
Ez a halovány, de szépséges bükkös utunk jó 40 perc után belefut egy keresztútba, egyenesen nem tudunk tovább menni. Tanakodás után letérünk balra, mert az erdő szélén látunk arrafelé egy hajlatot, afféle üvert, ami majd megint pont a jó irányba visz. Az igaz, hogy tiszta dzsuva az egész, de ilyenkor Kárpátalján semmi vész, fel se vesszük, mint a rutinos ölyvpapa a felesége kárálását, mikor az égen köröznek ebéd után kajtatva.

Megtanultuk, hogy ezekben a hegységekben ilyenkor szemrebbenés nélkül meg kell kutatni a dzsungellel elborított régi út későbbi szakaszait, mert könnyen kiderülhet, hogy fentebb királyi kényelem következik. Adja is magát a felderítés, mert az üver jobb szélén a bükkösben könnyedén fel tudunk szaladni Dalnokkal, hogy megnézzük fentebb.
Mire a többiek kettőt-hármat szusszannak, már meg is van az eredmény, bejött a tipp, 4-500 méterrel fentebb egy igen jópofa, sokat ígérő széles útra vált az üver. Színtiszta Buzsora irányt visz, és egyre jobban emelkedik! Eddig remekül megy a nap. A többiek felé visszafelé szöcskézve be is azonosítunk jókedvünkben egy hiúznyomot, mire aztán Dalnok felvilágosít, hogy hiúz mégsem lehet, "mer azok elvből nem hordanak pumacipőt".
Végrehajtjuk hát a csapattal a dzsungelmegkerülős cselt, aztán fél 12 tájékán kaptatunk is bőszen felfelé, egyre nagyobb meredekséggel, és egyre elégedettebb túravezetővel. Nagyon úgy néz ki, hogy fogást találtunk a jó öreg Buzsorán. Ez most nagyon úgy néz ki. (E ponton már azt is el lehet árulni, hogy elég későn, valamikor 10 után tudtunk ma elindulni - a Medárd-napi túl sokáig számolta a szikrákat, így aztán a vándorok nagy örömére csúszott az ébresztő.)
Vágtat elöl a túravezető, időnkét kiereszt jobbra a szélbe egy "Jóvan", Szuper", "Ez remek - eeez remekk" igét, egyrészt mert jól érzi magát a győztes műveletek után, másrészt hadd vigye a szellő a mögötte kapaszkodóknak. Mögötte jön a Dunavkángyőztes vándor, szalmakalapja alatt lehunyt szemmel mosolyog, kezében a favágótól kapott csodabot. Mögötte kapaszkodik a mi drága újoncunk, kimért, elszánt léptekkel, leszegett fejjel. Pontosan tájékozódott a hátralevő emelkedőkről, most aztán benne van rendesen, reméljük, a szél elviszi neki a biztatást. Mögötte lépked a mi Borgói emberünk, a Borgói-tengely ujgurszerető tagja. Kezében a zászló, lelkében jönnek-mennek az üzenetek, viszi a zászlót, a zászló meg viszi őt, még lihegni is elfelejt (de rendes gyerek lévén legalább egy kicsit megizzad, nehogy bárki is megsértődjön). Leghátul meg érkezik kéz a kézben negyven, azaz negyven Pilis-Hargita válogatottság két vándorral, aminek láttán még egynémely éberebb nagy tudású öreg bükkfa is megbiccenti a fejét elismerően az út mentén.
Felérünk egy fordulóhoz, sodró balost veszünk, és emelkedik tovább az út, még egy utolsó mászás mutatkozik. Minden bizonnyal már ezer felett lehetünk, megjelennek a fent keringő világteteje-szelek. Megérzed, megismered őket, ahogy az arcod megérintik. Hej a Mátrában, főleg Galyatetőnél, de végig a főgerincen, de sok lakik belőlük, csodálatos szelek...
Fent vagyunk az nem kétséges, egészen a közelében. Nohát, megfogtuk a derekát, ahogy kell, a megfelelő pillanatban, kellő határozottsággal. Senkinek sem lehet egy szava se, még magának Buzsorkának sem. Nincs is. Aztán majd lesz...

Na fogjuk hát meg a derekát

A Buzsora ölelésében

Meg fog-e minket ismerni? Hogy fog kinézni? Mivel jelölik, ott lesz a szokásos kárpátaljai betontömb, ami a Makkosnál meg a Tupojnál is, vagy csak egy oszlopszerűség felirattal, mint a Dunavkán? Na, most már biztos kibukkan, azután a hajlat után. Nem bukkan. Körülöttünk ősbükkös, az út pontosan északkeletre tart, ahogy a térkép szerint is kell, viszont egy púp után enyhén lejteni kezd. Jobbra az erdőt is bejárjuk, mert arra mintha emelkedne, aztán mégsem, a csúcs tehát nincs ott. Viszont már látjuk messziről, hogy a nyílegyenesen futó jól kijárt szekérút pár száz méterre egy másik púpra fut fel, amott belefut egy nagy mezőbe, a mező jobb oldalán erdővel benőtt magaslat sötétlik.

Biztatjuk is egymást rögtön, hogy no lám oda kell átmászni, ott lesz a mi Buzsoránk, de közben belül megállapítjuk, hogy a helyzet kezd buzsorásodni, buzsorkásodni, kezd emlékeztetni a 2007-es táncra. Amikor ugye Buzsora boszorka táncoltatott minket egy napon át, és végül az Ilonca-patak mentett ki a birodalmából.

Beérünk a hatalmas rétre, egyre csendesebb a csapat, továbbra is ömlik a napfény, kezd déli hőségbe átcsapni a kellemes tavaszi meleg. Dalnok megszimatol valamit, és jobbra fölfele indul a tisztáson, majd megáll valami kövek mellett, azokat vizslatja. Hét-nyolc darab kerek lapos kő hever ott egymás csendes társaságában a fűben, de nem akarnak ők ott semmit, és csak hallgatnak nagy békességben.

Megnézzük mellettük az erdőt, de biz nincs ott sincs magasabban fekvő terület. Fikarcnyival sem magasabb, mint a mező teteje. A mező legmagasabb része egyébként pont a köveknél van, de ez is csak sejlik, és ezt is csak jó egy óra múlva tudom véglegesen megállapítani, amikorra vagy kétszer körbejárom a jókora mezőt.

Addigra már a többiek az ebéd utáni pihenőt töltik, csak a túravezető járja a magáét állhatatosan, mint egy mindenre elszánt anyamadár, vagy épp apamadár, ha úgy jobban tetszik.

Mikor innen nézem emilyen, mikor onnan nézem amolyan... Mikor ide megyek amott magasabb, mikor meg odamegyek, látom, hogy dehogy magasabb... Furcsa egy szeglete ez a Pilis-Hargitának... Valamit nagyon tud ez a Buzsora, és az iránytűmet teszem rá, hogy ugyanazt játssza, amit négy évvel ezelőtt...

Az utunk egyébként átvezet a mezőn, és a mező szélén, éppen pont északkeleti irányban meredeken süllyedni kezd. A térképpel ebben is egyezik a valóság, tehát jó helyen kell lennünk, közvetlenül a csúcsnál. (Ez a 2010-ben felfedezett ukrán térkép még eddig elég jól vizsgázott a szintvonalakat, hajlatokat, utakat tekintve, jelzés meg persze nincs egy szem se ebben a hegységben.)

Itt, a mező északkeleti peremén jelenik meg a vándorok előtt a Borzsa-havas látképe. Olyan méltóságok szippantják be tekintetünket, mint az 1362 méteres Kuk, az 1681 méteres Sztoj és a kettejük között sorakozó 1300-as, 1500-a társaik. Egyébként mind-mind az ősi magyar határ vonalán álldogálnak. Abban a Borlóval szomszédos hegységben, ahol állítólag már vannak jelzések...

A vándoraim tehát ezen a peremen heverésznek a puha fűben, és hamar el is szunyókálnak mind, gyorsan kihasználva a pihenőt.

A három hajdúböszörményi Antal unokája, fia és keresztfia, egyben további bölcs böszörményi Antalok rokona eközben nyakába veszi a határt, és körbejárja ezt a nagyjából két négyzetkilométerre becsült, két nagyon finoman ívelt dombból, vagy inkább két így-úgy-amúgy domborodó dombszerű valamiből álló fennsíkot. Muszáj megtalálni. Ha üres kézzel távozunk, nem fogja elfogadni se FIFA, se a Hargita, és nem fog megnyugodni az én szívem sem. Mert tudom én, hogy valójában egy csodálatos mesebeli leányzó ez a Buzsora, és alig várja, hogy megtaláljuk, és csupa-csupa jót akar nekünk. Viszont kissé el van varázsolva.

A környéket és a térképet tüzetesen bejárva és szemügyre véve az egyszer biztos, hogy a Borló legtetején vagyunk, a hegység szintvonalai éppen így futnak, meg a tetőt átszelő út is. Viszont a pihenő csapatomtól se jobbra se balra – mert már balra is megnéztem, jó nagy területet bejárva - nincs az erdőben a csúcs, és mindenhol eljutottam addig, ahol esni kezd a magasság, körben tehát mélység mindenfelé.

Csak az marad, hogy visszafelé induljak, arra ahonnan jöttünk, vissza arra a másik púpszerű valamire. Megnézzem annak is az erdeit.

Futok is visszafele, megint keresztül a hőségtől elpilledt mezőn, egyre kásásodó aggyal. Az egyik görbületén megállok, visszanézek Dalnok köveire, és megállapítom, hogy magasabban vannak e görbületnél, sőt, innen nézve úgy látszanak, hogy ők vannak a legmagasabban...

Tíz centikről, legfeljebb fél méterekről van szó, ki lett ez találva, évszázadokig sikálták a tündérek, hogy a Borló legmagasabb pontja egyszerre lehessen itt is ott is amott is ezen a göröngyös vágódeszkán.

Hegedűsék fiának nem szárnyal a lelke ezekben a percekben, inkább csak zakatol békétlenül, nagyon békétlenül, ahogy fut tovább visszafelé, Pilis-irányban.

Így aztán csak a madarak meg a tücskök hallják, mit visz a közelben osonó szellő.

"Ej, Gergely fiam, miért kell mindig így túlbonyolítani az életedet, miért nem veszed el egyszerűen csak azt, ami már rég oda van neked készítve?"

Átérek a másik erdőbe, és az úttól balra eső részén rohanok a fák közt, irányváltás erre, irányváltás arra, erre sem lehet, és erre sem.

"Mindig minden eszköz ott van előttetek, ami kell a kibontakozáshoz, csak hit kell hozzá és tisztánlátás. Ott van elrejtve a fűben az orrotok előtt..."

Megyek, futok még messzebbre, lassan elérem a túlsó végét a tetőnek. Hát ennek nemigen van tovább értelme. Azt meg közben tisztán átláttam, hogy az út túloldalára már nem is érdemes átmenni, az a hegynek egy alacsonyabb nyúlványa, arra már nincsen csúcs. Lassan bandukolok, és becélzok egy fát.

"Na végre! Ott-ott, az alatt a fa alatt. Látod fiam, van neked eszed. Ha végre letisztulsz, rendeződsz, rögtön fogod tudni a lényeget."

Szép kis kétágú ikerfa ez. Milyen különleges göcsörtjei vannak. Még amolyan táltosfa is lehetne, olyan a hangulata. Jól eljöttem a néptől. Na, most már mindegy, annyi még belefér, hogy összeszedjem magam. Úgyis szundikálnak.

Hajj. Sóhaj. Nyugalom. Jó itt. Jó, hogy itt van a szívem. Jó, hogy itt van a lelkem. Jó kisimulni. Na Jóisten, lássuk mit adsz nekünk, így hogy most már kerek a világ. Itt ez alatt a győztes fa alatt.

Én azt adom, hogy itt vagytok. Már dél óta itt vagytok a célban. Ez a megoldás. Visszamész, és együtt megérkeztek végre lélekben is.

Az ébredező emberek mosolyogva nézik, ahogy megérkezik délnyugat felől Hegedűs Gergő nagy víídámsággal. Drága vándoraim, megnéztem mindent kívül, és belül is, megjöttünk a Buzsorára. A legmagasabb pont ott van azoknál a lapos köveknél. Kivonulunk hozzájuk, az egyiken van is kezdésként egy ciril B betű, de a többi betűt nem lehet kisilabizálni. No de majd a mi beregszászi házigazdánk, Varjú Zoli barátunk segítségével pontosan utána járunk a csúcstémának. Mi megjöttünk mindenképp. Bejártuk, elfoglaltuk, és szívünkbe fogadtuk mindenét a Buzsorának. Ha pedig még egyszer mégis vissza kell jönni, mi leszünk a legboldogabbak, annyira a szívünk csücske lett Kárpátalja, mióta 2007-ben a Pilis-Hargita betoppant ide!

Örülünk, virulunk, fényképezkedünk, és végre mosolyog körülöttünk a rét is. Mindenki vííídám lendületbe jön, így kezdünk ereszkedni észak-kelet felé a Szinyánka-patak forrását keresve. Hamar meg is találjuk, jobbra fordulunk a Kovácsrétre (Kusnyicja) vezető útról, és a patak a medrét követve elindultunk délkeletre, hogy összekössük a megkerült Buzsorát a már 2007 óta a Pilis-Hargita útvonalán levő Szajkófalvával (Oszij).