Beszámoló a Börzsöny-túráról
(Április 30.- Május 1.)

 

Megint álomszerűen sikerült ez a két nap, nagy köszönet a Pilis-Hargita visszatérő és új tagjainak (meg azoknak, akik távolról szurkoltak)! A hat újonccal együtt eddig összesen 19-en csatlakoztak a túrához az első két hegységben megtett 74 kilométer során.

Külön köszönet Kocsis Gergőnek, aki végigcipelte gitárját hegyeken-völgyeken, ezzel nagyot emelt a hangulaton.

A következőképp állt fel a csapat a második hegységben: Ildi, Manó, Ági, Kati, Zsófi, Berci, Dénes, Kocsis Gergő, Juhos Lóri, SzentRobi, Dezső, Legó, PléPisti és Hegobox.

Plesu István előbb a debreceni Tóth Árpád gimnázium majd a záhonyi, debreceni és egyéb észak-kelet magyarországi egyetemista élet, koncertek (PG-Csoport, VHK, Tankcsapda, Barbaro, P-Box, P-Mobil...) és Tisza-túrák legendás alakja, családapa lett Budapesten. Hízott jó pár kilót, Maradonához hasonlóan szépen kigömbölyödött, de mikor meghallotta, hogy régi cimborája végre megindul, hogy a Pilistől kezdve végigjárja a hegyeket (ahogy azt ő is megálmodta), gondolkozás nélkül bejelentkezett...

Ömlik ránk a csodás nyári meleg, alig látunk a szikrázó napsütéstől. Leszállunk a vonatról a Dömösi-átkelésnél. Most a Duna túlpartján kezdünk ("ott fejeztük be az első túrát, látjátok?"). Káprázatos gyönyörűség mindenfelé. Dunakanyar. Keresgéljük az ösvényt, fényképezünk. Aztán megindulunk a Szent-Mihály-hegy oldalán. Sűrű élénk zöld friss erdő, meredeken emelkedő ösvény, illatok, madárdal, tavaszi részegség. István rásegít egy sörrel. (bár nem látom, mert én legelöl, ő leghátul)

Az első meredek végén ott a Remete-barlanghoz vetető ösvény. A lányok mutatják, jobbra az a kőszikla épp akkor dőlt le, mikor itt "tájcsiztunk". Először jutunk szóhoz, hát biz ez az erdő hihetetlenül szép... egyébként hol a csapat vége? István megigazította a táskáját. Ja, rendben. 10 perc, 15 perc, szörnyű lihegéssel, sörrel a kezében érkezik PléPisti. Hege, lesz még emelkedő? Most kezdődik. Fogadjunk, hogy tele van a zsákod sörrel! Mindenki lelkesen segít Istvánnak, előkerülnek jókora söradagok, egy majd 40 centis otromba távcső, Magor ásványvizek, stb mindenkinek jut valami. István cseppet sem csügged, vigyorogva újabb sört bont.

Átsétálunk a Remete-barlanghoz. Ismét káprázatos képek, kilátás a Dunára, Dömösre s a Pilisre. A Börzsöny túra egyik nagy öröme számomra: halhatatlan F osztályunk első tagja megérkezett a Pilis Hargita túrára! Hé többiek!! Lórival ki is tárgyaljuk, hogy volt erre egy osztálykirándulásunk, ráadásul az örökös szomszéd s örökös fociellenfél E-sekkel egyszerre. Egyébként a debreceni Tóth Árpád Gimnáziumból a Kocsis tengellyel és Istvánnal együtt öten vagyunk most itt!

A barlangnál hosszas szöszmötölés, túra-nyitó értekezlet után nekiindulunk újra a hegynek. A sárga út néha tréfál, de nagyobb gond nélkül haladunk. Rengeteg bedőlt fa alatt bujkálunk át, percenként gyíkokat hajkurászunk, én meg csak várom-várom a kereszteződést, oly sokat megyünk már kelet felé, hogy aggódom. Sokkal-sokkal vadregényesebb ez a hegység, mint a Pilis. Érintetlen, elhagyatott, és már az első métereken felszabadul, kiszakad az ember a városi létből. A Pilisben a főváros túl közel van.

Meglett az elágazás, majd a Szent-Mihály csúcsa felé fordulunk, s újabb mászás következik. Egy sziklánál sokadjára várjuk Pistit, Lóri megjegyzi, ez pont jó, mert így mindig van idő nézelődni. Közben már legendák szövődnek István köré, abszolút közönség kedvenccé válik mint a síugró szódásszemüveges Eddie a sas, vagy az olimpián fuldokló néger úszó. Borzalmas zihálással érkezik, ömlik róla a víz. Később a Szent Mihály csúcson már jókedvűen viccelődik pulóverében a jó 25 fokos melegben. (A túra után mesélte, egy nap alatt 3 kilót fogyott)

A Pilis Hargita Túra ezzel elérte harmadik csúcsát: Nagy-Kevély (534m), Dobogó-kő (699m), Szent Mihály-hegy (484m). Gyorsan át is zúdulunk a következő csúcsra: Hegyes-tető (482m). Ebéd, gitározás, toronymászás. A Julianus barátról elnevezett toronyból mindenfelé hegyek s Duna. Pontosan a folyó és a Pilis által kirajzolódó szív közepe fölött állunk. Tehát ha dél felé fordulunk, akkor előttünk, tőlünk jobbra s tőlünk balra is a Duna van. Ki is tárgyaljuk a Pilis titkait, ki mit hallott, gyűjtött.

Dél-keleti irányban ott magasodik egy csinos hegy a többiek fölé nőve. Kezdhetem készíteni embereimet a folytatásra, hiszen a Vác felett álló Naszály hegyet látjuk, a Cserhát nyugati kapuját. Elmutogatom boldog boldogtalannak, május végén ott fogunk tovább menni! A harmadik hegység a Hargita felé igencsak várhat minket, mert a Remete barlangból, és másnap Diósjenőről is tisztán megmutatja magát. Ráadásul a Börzsöny felé vonatozva reggel (a szinte alvezérnek született) középcsatáromnak, Legónak köszönhetően megismerkedtünk egy társasággal, melynek léánytagja, épp most volt (Nahát!), a Cserhátban (amiről egyébként semmit sem tudunk, az pedig kevés), s segítséget, sőt végül részvételét is felajánlotta. Amióta létezik (4 hónapja), a túra önálló életet élve a legszebb módszerekkel hívja magához az embereket, én meg csak győzzem írni. (Lásd pl: a kiváló belső védő párt alkotó Kocsis fivérek felbukkanása.) Az már azért egy kicsit nekünk is sok volt, mikor a hajamra nézve, s az egész őrültségünk lényegét beérezve minden előzetes információ nélkül a lány rákérdezett: Ismered Gusztit? Mire én: Egerből? A válasz egy kiáltás: "Gáber Guszti!?!?" Zárásként mindent elsöprő röhögés, Legó a fejét fogja ("bemutatom valakinek, erre rögtön van közös ismerősük"), s Guszti legendák érkeznek. Ezek után illene felhajtani Gusztit, s a csapatba rakni, bár egyszer már halványan próbálkoztam ezzel.

Zebegény felé csordogálunk, a túravezető és a nép próbálgatja egymást, folyamatosan szólongatom Legót, mert a legtehetségesebbeknek kell a legtöbbet tanulniuk, röhögés van bőven. Már rég nem nézek semmiféle időtervet, de érzem, elég lassan haladunk. Viszont az első hét kilométerre sűrűsödik a lényeg, ehhez pedig idő kell, a Zebegény utáni 13-on meg majd menetelünk. Így a Kálvária dombon levő Trianon emlékműnél is épp eleget legelészünk. Az ott dolgozó munkások szólnak, hogy nézzünk be nyugodtan a kápolnába. Benn Jézus, Szent István és Mária, egy halom szervezet koszorúja, a régi haza térképe, sok egyéb holmi nem túl rendezetten.

A kápolna harangja minden nap négy órakor ama bizonyos döntés idejében megszólal. (Míg mi itt sétálgatunk, SzentRobi barátunk még javában Párizsban tekereg, s közben a Trianon palotában látottakat emésztgeti, hogy aztán másnap hihetetlen körülmények közt belecsöppenjen a túránkba) A kápolna előtt jól kitárgyaljuk, milyen sokat jelent egy nemzetnek egy tisztességes foci válogatott. Az biztos, hogy önbecsülést ad, tán még 56-hoz is hozzájárult, amikor a világot végigvertük (így Lóri). Az emlékmű aljánál Dénes fedez fel egy érdekességet: kevéske földdarabon összezsúfolódva, lám milyen sokféle növény tekereg egymás mellett. Az a földdarab bizony a hatvannégy vármegyéből adódott össze, bár mindez nincs előtte konkrétan kiírva, de a világhálón olvastam.

Napozás, tetvészkedés, séta fika.

Na addig tökölünk, hogy "itt ér minket a trianoni harangszó"! Tényleg elmúlt három óra s még csak 7 km-t jöttünk! Ideje felpörögni. Leereszkedünk a faluba (bájos), s ekkor a vízbeszerzési, út-betájolási hadműveletek kellős közepén bekövetkezik az esemény, amit a történelemkönyvek majd "fagyilázadás" néven fognak emlegetni.

Van nekünk öt drága leányunk Hál Istennek, s a legbátrabbik, Ildi kiejti a száján a bűvös szót: FAGYI. Elsötétül a homlokom. Épp egy kocsma előtt állunk kulcsfontosságú kereszteződésben, kulcsfontosságú dolgokon merengve - a falu végén ugyanis egy jelzés nélküli utat kell majd megtalálnunk, mellyel jelentőset tudunk rövidíteni, ez biz kemény meló lesz - amikor ez az életveszélyes szó beúszik az éterbe. Igazi fegyelembomlasztó szó. Megvakarom a fejem, tudom jól, itt már hiába jövök az időcsúszással, távokkal, hajszálnyira vagyunk a lázadástól. A lányok felnyerítenek örömükben: ez az! Tényleg! Keressünk egy fagyizót! Biztos van itt fagyizó! Egy ilyen löket a srácokat sem hagyja érintetlenül, ők is furcsán kezdenek bazsalyogni (pedig korábban szép racionálisan együtt levezettük, hogy a faluban nem lesz sörözés). Közben a vízbeszerzés is napirenden van. E pillanatban a kocsma előtt üldögélő zebegényi jóember derűsen rátesz egy lapáttal, "ha vizet akarnak venni, hát induljanak erre meg erre, ott a forrás!" Persze számunkra eszeveszetten rossz irányt mutat, de hát honnan is tudná ő, merre kell nekünk menni. Udvariasan megköszönöm, de már hiába próbálnék más tanácsot kérni, kitör a káosz: "Menjünk a forráshoz! Igen! Az jó lesz!"

De emberek, a Hargita nem arra van!!!

Már semmi sem hat, nevetve veregetik a vállamat, s megindulnak visszafelé, vigasztalnak, kiabálnak, s kiélvezik a lázadás minden cseppjét. Szerencsére nincs messze, s a gyönyörű Malom-patak partján fakad, hát persze, hogy megérte visszamenni, bár elsőnek igen szörnyen hangzott.

Fürdünk, iszunk, locsolkodunk, most aztán pörög túra! Délután négy óra van, itt állunk az út harmadánál. (Azt a bizonyos harangszót csak azért nem halljuk, mert betakarja a domb.)

A falu végénél ügyesen megtaláljuk a jelzés nélküli utat, s szépen sikerül a rövidítés a Csernák-kúthoz. Innentől szinte szintkülönbség nélkül menetelünk a Törökmezőre. Én Istvánt várom jó negyedóráig, s ballagunk együtt, Berci és Zsófi elkeverednek s végül külön úton jutnak Kóspallagra, Ági elhagyja a pénztárcáját, de Manóval sikeresen visszafut érte (2-3 km- es vágta), végül 6 körül érjük el a Törökmezőt. Nem éppen rendezett túraállapotok vannak, de a nép nem zúgolódik, megtervezzük a hátralevő utat, s tempósan elindulunk. Egy újabb életerős patak mentén (a Börzsönyben csupa zúgó, igazi hegyi patakot láttunk, mintha máris Erdélyben járnánk), majd egy Halastó mellett át a Békás-rétre. Itt újra bevárjuk Istvánt, előttünk a Magas-Börzsöny csúcsai, körülöttünk mindenfelé pacsirtaszó.

Aztán átmentünk a Pálos romhoz (amit nem sikerült felfedezni) a Bíber vár alá, s a műutat keresztezve elértük a Kis-Hanta-patak völgyét. A nap egyik legszebb hangulata itt ért utol: a lemenő nap fényei, a patak vizéből áradó hűs levegő, varázslatos rétek, virágok - átjárja az embert a béke. A völgyben battyogtunk a falu felé. István teljesen lelassulva, maga elé suttogva panaszait jött jődögélt, de nem adta fel. (pedig a műúton jól megnézett magának egy buszmegállót) A patak egyébként legalább háromszor keresztezte az utat, mindannyiszor egyenként kellet átmenteni az embereket és a csomagokat. Valamikor 8 után, sötétedésre elértük a szállást, ahol tábortűz várt minket, mondani se kell, ez mekkora segítség volt. Mindkét szállás kitűnő volt, a szállásadók pedig különösen jó emberek! Ha mindenhol ilyen helyre érkezhetnénk a nap végén, vígan menetelnénk a Hargitáig.

Igen, de hol van Pisti? Egy ideje Kóspallagon vagyunk, már elrendeztem a szállásadókkal, ki hol alszik, lerakodtunk, épp a fiúk szállásáról megyek a lányokéhoz, ahol a tűz ég, mikor az utca végén felfedezem. Ott áll, ahová megérkezett, támasztja a hátizsákját, egy centit sem megy semerre. Hege, én hol leszek? Beviszem a szállásra, ólomlábakon mozog, megkér, vegyem le a bakancsát. Pár perc múlva beájul az ágyba, s reggelig alszik. Legó és Lóri mesélte, hogy nekik bevallotta, az elmúlt öt évben heti 50 méter mozgott (kb míg a munkahelyén a budira kiment). Most egy nap alatt ment 20 kilométert, így lett a Börzsöny túra hőse.

Szalonna-sütés, borozgatás, gitárszó - számomra megszakítva Robi érkezésével, ki reggel Párizsból (!) indult, maga sem hitte, hogy ideér, de egy ritka szerencsesorozatnak köszönhetően elérte az esti buszt, hogy aztán rossz helyen szálljon le róla, s eltűnjön a faluból. A faluból, ahol nincs térerő. Újra csak bebizonyosodott a régi igazság, ha egy faluban bármilyen gondod van, menj be a legközelebbi kocsmába, ott azonnal feláll egy bizottság a megsegítésedre, szépen elintézik a problémádat, s közben még szórakoztatnak is. Az emberek ilyen segítőkészek. Így került meg Robi is, s míg vártam rá, egy kedves emberrel sör mellett beszélgettünk a Csóványosról, egyéb hegyekről és Kóspallagról.

Az este egy csöppet szétcsúszott, ahogyan előtte nappal is, de jó a túravezető mindig tanul, most épp azt, hogy egy bizonyos dologra figyelnie kell.

A vasárnapunk viszont minden gondot elsöprő, hibátlan nap lett! Fél hétkor sikerült felverni a bandát, sőt a Kocsis tengely már hatkor elindult valahová. Félálomban rém büszke voltam rájuk, de aztán kiderült, csak hallucináltam. (sőt, kihasználva, hogy nem veszem észre őket, percekkel tovább aludtak). István belátta, hogy a Magas-Börzsöny már pusztán szívből nem fog menni, így bölcsen hazament. A másik ifjú apa, Lóri és Ildi is vele ment. Így épp egy kezdőcsapatnyi ember, 11 tag indult neki a ragyogó reggeli napsütésnek. Az első lépteknél az Ismerős Arcok egyik legszebb nótáját énekeltük Robival.

"Ha elindulsz végre, mindig csak Keletnek tarts
Sohasem nyugatnak
S ne félj, ha estére kóbor kutyák
Sarkadban ugatnak
Nincs oly erő, mely útjába állhatna már
Hótiszta szavaknak
S nem engedné, hogy kezet nyújtson, ha kell
Magyar a magyarnak

Arra indulj, ahol az igen csak igent jelent
S nincs helye lehetnek..."

Az egész nap ilyenre sikeredett, mint ez a gyönyörű Ismerős Arcok szám. Egészen a boltig jutottunk, ahol Szörényi Levente gitárjával frissen elénk ugrott egy részeg fazon (úgy 40 körüli), s elkezdett lelkendezni. Míg Robiék vásároltak 14-szer elmondta, hogy ez Szörényi Levente gitárja, s mindjárt játszik egy gyönyörű nótát. Mire Robiék kijöttek, már eljutottunk odáig, hogy Dinnyés Jóska is jó barátja, mire én nagyot nyerítettem örömömben (nem felejtjük sose, mily csodálatosan énekelt s gitározott nekünk a 24 órás Wass Albert felolvasáson Dinnyés József, nem feledjük persze, hisz a kazettáról milliószor visszahallgattuk) Így legalább mind a 11-en láttuk, amint végre elkezdi a számot. "Emeld fel fejedet, nem-ze-tünk.." - valahonnan ismerős a nóta. A fazont kísérő öreg (ő sem épp a józanság mintája) meg csak mosolygott a szemünkbe, bólogatott a zászlónk felé, s félpercenként ismételte: "Ti vagytok a fiatalok, nektek kell vinni" A már a reggeli órákban mámoros állapotban lévő kóspallagi kemény mag tehát megtalált bennünket.

Na de pontosan a szám végén nagy kézfogásokkal elbúcsúztunk, kitörtünk a gyűrűből, s megiramodtunk a Csóványos felé. Bő hétszáz méteres szintemelkedés várt ránk. Közben a szállásadó hölgy állt meg mellettünk, s az autóból kiadta Dezső ott felejtett székely bicskáját, na meg debreceni párjáét, mert persze én is ott hagytam a bicskám. Templom, utolsó fohász, jobb kanyar, bal kanyar, Kisinóci-túristaház, s végre az emelkedő, Annyira sokat ijesztgettem vele az embereket, hogy végül gond nélkül felszaladtunk rajta. Kb 700 méteres magasságban igazi hegyvidéki Bükkerdő következett, s megszűnt az állandó emelkedés. Az út mentén egy kicsi székely embert találtunk, félmeztelenre vetkőzve az utána kérezkedő bicskájával azt a hihetetlen finom udvarhelyi kolbászt ette. Itt érte a roham, ennie kell. Berci nem is bírta ki, leült mellé.

Néhány domb és újabb facsodák után feltűnt a Nagy-hideg-hegyi menedékház, ezzel újabb csúcsot hódítottunk meg: Nagy-Hideg-hegy, 864 m. Még dél sem volt, így gondtalan napozás, röhögcsélés, fényképezés következett. Manó még futni is elment, ami biztató a jövőre nézve, pl. ha a Radnai kétezres csúcsaira gondolok. Kinek ebéd, kinek tízórai, a közeli Csóványoson úgyis folytatjuk. (Közben a menedékházban sikerült egy párnak felkelteni a figyelmét a túra iránt - várjuk a csatlakozókat!)

Az utunk igazi "magasbéli" tájakon folytatódott, s közben elmentünk néhány titokzatos szikla vagy talán kőhalom mellett. A fényképes beszámolóban az összes benne lesz. Aztán fenn teremtünk a Csóványoson. 938!!! A Pilis-Hargita túra elérte eddigi legmagasabb pontját! Leültem szépen egy asztalhoz elővettem a gitárt, s nagyon büszke voltam mindenkire. Volt ott egy iszonyat betoncső-kilátó, míg a többiek arra felmásztak, elkezdtem a U2-tól a One-t. Berci miközben a csúcson körülöttem keringett, hűségesen végigénekelte velem a számot az utolsó sorig.

Aztán folytattuk: Attila, Wish you where here - (erre rohant oda Legó és Gergő, "Floyd" kiáltással), Ó Magyarország, stb. Vége kép: egy sziklára feltett lábamon a Biciklis Gabesztől szerzett Scorpions tabulatúra, silabizálom, s játszom a "wind of change"-et (még a fütty is megvolt), az összes fiú köröttem görnyedve olvassa és énekli a szöveget. Vigyorogva, de átéléssel. Nem tudom miért, de ez a nóta valahogy mindenkit elkapott. (persze a kilométer- hiányos lányok ekkor is a csúcs körül rohangáltak)

Manó nem hagyta annyiban, s addig rágta a túravezető fülét, míg a csúcson (a zászlót egy villás faág tartotta középen) kört alkotva, sort kerítettünk a túra a szellemét őrző lélekerősítésre.

Mennyivel jobb volt itt, mint a barlangban! (Sose szerettem a barlangokat.) A csúcson egyébként csináltattunk végre egy lánnyal egy csapat-képet, aminek egészen hazáig örültem, otthon láttam meg, hogy Legó feje teljességgel be van takarva - mehetünk egy újért a Kékesig.

Rohanás nélkül indulhattunk lefelé a második 10 km-re: újra csak elképesztő zöld színpompa, Három-barát nyereg, nyír-réti kastélyrom (a Kocsis kettő hűségesen megkereste a romokat), és jött a Kemence patak! 25 fokos melegben egy gyönyörű erdő közepén bő vízzel rohanó patak! Fürdés, zokni mosás, csapkodás, locsolás, SzentRobi-Dezső zokni csata. Végül a Csehvár mellett rövid idő alatt leereszkedtünk a faluba, azért kellett zuhanni rendesen, mert a patak még 500-on volt fenn.

Diósjenő első házai között rögtön ránk vigyorgott a Naszály (gyertek gyerekek a Cserhátba!), s kb. a harmadik házból ránk köszönt egy ember, közben hitetlenkedve betűzte a zászló feliratát. Váltott pár szót a zászlótartó Dezsővel, elköszöntek, s a végén csendesen megjegyezte: "szóval Hargita, én is onnan jöttem."

Délután öt körül a faluban voltunk, volt időnk bőven piknikelni, kalandozni a vonatig. A vonaton egyébként a Pilis-Hargita túra hivatalos útvonalát folytattuk, hiszen egyenesen a következő indulási helyre Vácra mentünk át. A kettes és a hármas hegység között tehát 10-15 km-t nem gyalog tettünk meg, de a folytonosság megmaradt. Közben elmentünk a nógrádi vár mellett, amit viszont (mivel egyértelműen az út része), illene később megnézni.

Az első túra se volt rossz, de most valahogy telítettebb, teljesebb volt az összhatás, már egy lépcsőfokkel fentebb jártunk. Rossz volt belőle kiszakadni a Nyugatiban, de sebaj nem soká tovább haladunk!